Megszállott

6. Fejezet 

Mikor Mr. Richard  lazán közölte velem, hogy most már gyakorlatban is hasznosíthatom a tudásom, rengeteg érzés kavargott bennem. Félelem, megdöbbenés, szorongás, de ezek mind eltörpültek amellett, hogy mennyire büszke voltam magamra, és nagyon boldog voltam. Végre tehetek valamit a szüleimért. Csak ezért vagyok itt, és ezért nem rohanok ki a világból a takarómmal, és a plüssmacimmal együtt a pánikszobába. 

A barátaim egész nap, és Mason meg Azár még éjszaka is próbáltak lebeszélni erről, a szerintük veszélyes hülyeségről. Evan volt az egyetlen aki nem akart megakadályozni, helyette hasznos tanácsokat adott. Elmondása szerint, ha sikerült őt legyőznöm, egy rabló nekem gyerekjáték lesz.
Mikor leszállt a sötét este "védelmezőimmel", (akik ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek, esetleg segítsenek) léptem be egy szórakozóhelyre.
- Jill! - szólítottam meg barátnőmet- Hogy lehet felismerni egyet? - utaltam a rablókra.
- Nem mondom meg. Menjünk haza- á, még mindig dühös rám!
- Leo?
- Bocsi, Madárka. Egyet értek Jillel- nézett rám sajnálkozva, ugyanakkor határozottan.
- Cheri?- válasznak egy fejrázást kaptam.
- Mason? - emeltem a tekintetem a mindig jókedvű, de most kivételesen komoly tekintetű fiúra. Tőle is nemleges választ kaptam.
- Azár?!- keztem nagyon kiakadni, mert mikor ránéztem rögtön heves fejrázásba kezdett. Hogy mernek megakadályozni abban, hogy segítsek anyuéknak?!
- Legalább te mond meg!- akadt meg a szemem a harmadik barátnőmön.
- Azután árulom el miután nyuszivá változtatlak, és bezárlak egy dobozba, és egész nap rajta ülök, hogy ki ne szökj. Na, akkor elmondom.
Megkövülten néztem Dikét, és inkább az utóbbi időben figyelni fogok rá, hogy meg ne érintsen.
Elkeseredetten néztem Eavanre, aki lazán támaszkodott a falhoz. Ő volt az utolsó reményem.
- Kérlek mond el!- vetettem be a bociszemeimet.
- Az emberek vonzónak, és gyakorlatilag istennek látják őket- kezdte, mire a többiek a szavába akartak vágni, ő pedig rájuk vetett egy pillantást, majd mindenki ledermedt úgy ahogy voltak.
Nem is tudtam, hogy Evan még gondolatban is tudja befolyásolni az emberek tetteit.
- Szóval, amit az emberek látnak annak az ellenkezőjét látjuk mi.
- Tehát- köszörültem meg a torkom - ha körülnézel a teremben látni fogsz egy ronda, és visszataszító embert.
- Aha
- Evan, te állat! Ha nem lennél a bátyám megölnélek - úgy látszik Evan megtörte a varázst, mert pillanatokon belül mindenki a srácot szidta.
- Egyszer úgy is megtudta volna- védekezett.
- Nos, ti így látjátok meg a rablókat - tereltem vissza a témát - És én hogy fogom kiszúrni őket? Rajtam is hat?
- Néz körül, és kiderül- tanácsolta Azár. A többiek elég csúnyán néztek rá- Most mi van? Ti nem vagytok kíváncsiak?
- Oké. Akkor van a teremben rabló?- érdeklődtem izgatottan.
- Van. Nem is egy- tájékoztatott Leo- Stipstop, enyém a szőke!
- Na, nem. A szőkétől múltkor kaptam egy monoklit. Viszonoznom kell neki!-ez a kijelentés nagyon meglepett, mert Jilltől jött.
Kis idő alatt káosz lett körülöttem, mert mindenki a szőkét akarta elkapni. Ez elég bizarr, mert arról szólt a vita, hogy éppen ki gyilkoljon meg valakit. Illetve valami szörnyűt. Ehhez a gondolathoz még hozzá kell szoknom, hogy nem embereket ölnek, hanem szörnyetegeket emberi testben.
A vitatkozás közben körülnéztem. Az emberek táncoltak nevette, szórakoztak a villódzó fénybe. A padlón színes kerek foltok csusszantak át a padlón az emberek ruháin át újra a padlóra huppanva. Kiválasztottam egy szimpatikusat, és azt követtem. Egy férfin aki a bárpultnak támaszkodva nézelődött, átkelt a kék fénypötty. Megakadt a szemem a magas, és izmos pasason. Alaposan végigmértem, mert volt valami furcsa rajta. Nem viselkedett gyanúsan, de mintha körülötte a színek homályosak lettek volna. Becsuktam a szemem, és megráztam a fejem. Biztos a cigarettafüst ment bele, de mikor kilestem szemhéjaim alól a pasast még mindig körülölelte a homályosság.
Rápillantottam Cherire, és ő még mindig hevesen vitatkozott. Tehát nem ő szórakozik, azzal hogy fura dolgokat láttat velem.
- Pszt, Evan - löktem oldalba, mire ő elszakította a tekintetét a vitázóktól, és kérdőn felém pislantott- A pultnál, a kék pulcsis?
- Rabló. Honnan tudtad?-
- Azt hiszem én is látom őket- mondtam csendben. A zsebemhez nyúltam, és ellenőriztem, hogy megvan-e még a késem.
- Nos, gyerekek én mentem kinyírni a szöszit.
Erre a többieknek sem kellett több, mind felpattantak.
- Megörültél? Gyere vissza, ez nem vicces- kiabált utánam Jill.
Elengedtem a fülem mellett a szavait, és tovább folytattam utamat. A kiszemeltem egy hosszú szőke hajú lány volt. Magasabb volt nálam körülbelül tíz centivel. Épp jókor időzítettem, mert a rabló pont a mosdóba ment volna. Túl nyilvános hely. Körülnéztem, és a lánymosdó után van egy takarító szertár. Tökéletes!
A rabló már éppen belépett volna a mellékhelységbe, mikor gyorsan előresietve megragadtam a tarkóját, és villámgyorsan beléptem vele a szertárba, majd magunkra csuktam az ajtót.
- Mit képzelsz magadról te kis... - itt elakadt, amint meglátta a kezembe az éles fegyvert- Hah, te is egy örömhozó vagy. Mennyit kell még megölnöm közületek?
Egy igazi rabló libával volt dolgom, aki szerencsére nem tudja, hogy ember vagyok. Mikor a szórakozóhelyhez értem még volt bennem egy kis irtózás arra gondolva, hogy gyilkolnom kell. De amit mondott, hogy kiket kell még megölnie közülünk, már csak düh maradt bennem.
- Milyen kicsi a világ! Te meg rabló vagy. Vagyis csak voltál- azzal rávetettem magam.
Az volt az utolsó dolog amit érzékelni tudtam, hogy kinyílik a szertár ajtaja, és mivel nem halottam sikítozást valószínűleg a barátaim voltak.
Mikor hosszadalmas ütések, és rugdalózások után egy jól irányzott végzetes döfést a szívébe talált ködévállt. A hallott rablók teste felszívódik, és vagy a végtelenségbe, vagy a pokolba kerülnek. Remélem az utóbbi.
- Tej jó ég Fly! Jól vagy?- pattant mellém Cheri, és felsegített.
- Persze -álltam fel zihálva- Miért ne lennék jól?
Egy képet mutatott Cheri a fejemben, amin ha jól látom én vagyok. Bár nehéz elhinni, hogy ez a kecsesen mozgó lány én lennék. A képen a rabló kése épp felszántja a karomat, mire felnyögök.
- Auu- jutott eszembe, hogy épp fáj a karom, és amint lepillantottam rá megláttam, hogy épp vérzett.
- Ezt le kell  fertőtleníteni. Gyere- fogott közre a testvérpár.
- Nem, jól vagyok. Még maradni akarok.
- Már mindent bizonyítottál. Elképesztő voltál, de most menj haza!- próbált meggyőzni Mason
- Persze, még biztasd is!- ripakodott rá Jill.
- Majd mi visszavisszük a házba- pillantott Evan Cheri felé titokzatosan, és aggódóan. Valamit titkolnak előlünk.
- Rendben, visszamegyek- sóhajtottam megadón.
Az út rövid, és csendes volt. A házban senkit sem találtunk, és mi Cherível átmentünk a fürdőszobába, ahol megtaláltuk az elsősegélydobozt.
- Bocsi, de ez kicsit csíp- szabadkozott, mert a fertőtlenítő égető érzésétől felszisszentem.
- Semmiség- legyintettem a szabad kezemmel.
- Ez igenis az! Van róla fogalmad hogy megijedtünk, mikor láttuk, hogy megszúrt? Mi van ha máshol talált volna el? Hmm?
Olyan anyáskodóan beszélt, hogy önkéntelenül könnybe lábadt a szemem. Már megbeszéltem magammal, hogy nem fogok sírni többé, ezért visszanyeltem kibuggyanni készülő könnycseppemet.
- Ahelyett, hogy latolgatni kezdenénk, hogy "mi lett volna ha", inkább, hogy mit titkoltok Evannel a többiek elől.
Cherí úgy összerezzent, hogy nagyon rányomta a karomra vattát. Nem mondott semmit, csak csendben lesütött szemekkel nézett maga elé.
- Figyelj, nekem bármit elmondhatsz. Bármit- néztem mélyen a szemébe, és próbáltam bizalmat sugározni a tekintettembe. Várjunk csak! A dejavu úgy csapott belém, hogy még lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra. Ugyanezt mondtam Jillnek, mikor az iskola udvarán voltunk. Gondtalanul. Nem merte elmondani nekem, ezt az egész rablós dolgot. Én pedig nagyon tudni akartam azt a titkot, és nem lett jó vége annak. Lehet, hogy ezt sem lenne szabad tudnom.
Cheri sóhajtott egy nagyot.
 - Az a helyzet, hogy ezt Mr. Richardon, és Evanon kívül senki sem tudja- bekötözte egy fáslival a karom, és elengedte.
Éreztem benne a feszültséget, és a szorongást.
- Bennem megbízhatsz- suttogtam nagyon, de nagyon halkan.
- Az úgy volt, hogy a nagynénémmel voltunk-kezdett bele a mesélésbe, miután átgondolta, hogy elmondhatja-e nekem- Vihar volt, és teljesen eláztunk, mert nem volt esernyőnk. Hogy meg ne fázzunk a rövidebbik úton indultunk haza, ami egy sikátoron át vezetett. Evan azzal viccelődött, hogy mindjárt jön a baltás gyilkos, aki fejeket gyűjt, hogy megegye reggelire. Én csak nevettem rajta. Tizenkettő voltam. Mikor az égen egy villám éppen felvillant, akkor két sötét alakot pillantottunk meg. Rablók voltak. Mikor az egyik megfogott, és szívta volna ki belőlem mindent, valami rendellenességem van. A rabló kiszívott belőlem egy darabkát, ami a vihartól való félelmem volt.
-Jaj, Cheri!- öleltem magamhoz a remegő lányt. Ilyen fiatal volt mikor mindezt átélte!
- Azóta ha vihar van bekattanok- suttogta a vállamba.
- De hát ma vihar lesz.
- Ezért kellett visszamennünk Evannel ide. Ilyenkor Mr. Richard mindenkit elküld innen.
Az ajtó megnyikordult, és Evan lépett be rajta.
- Öhm, Cheri! Nekünk mennünk kell, tudod...
- Nyugi! Elmondtam neki- indult meg kifelé, mire én is ösztönösen felálltam.
- Megyek veletek. Segítek- pillantottam a lányra.
- Ne! Inkább menj haza! Nem lesz szép látvány. Olyanokat mondok, vagy teszek amiket valójában nem gondolok úgy- magyarázta kétségbeesetten.
- De szeretnélek támogatni.
- Tényleg menj el. Én már megszoktam élni ezzel. Lehet, hogy te nagyon kiakadnál. Ilyenkor egy olyan helyre kell zárni ahol nem tudja megsebezni magát. A küzdőterembe- ölelte át Evan a húga vállát, és nyomott egy puszit a fejére.
- Biztos meglesztek?
- Naná. Menj csak, pihend ki magad!- tessékelt ki a házból Cheri.
- Sziasztok!- öleltem át őket. Mielőtt kiléptem volna a házból még visszafordultam. Jó mélyen belenéztem a szemeibe. Annyi mindent mondtam volna neki.
- Tudom- mosolyodott el halványan a lány.
A sötét januári éjszakába meredve sétáltam haza. Valahogy annyira szeretnék segíteni nekik.
Az idő hűvös volt, és már lógott az eső lába. A felhős égbolton egy foltban kilátszottak a csillagok. Lehetett látni a gyönyörű, fényes csillagokat. Már a kapumnál voltam, mikor elővettem a telefonom, és átnéztem az üzeneteimet. Reménykedtem benne, hogy az intézet küld egy üzenetet, amiben ez áll: Kedves Miss Turner! Értesítjük önt arról, hogy a szülei teljesen felépültek, és holnap már jöhet értük. 
De nem. Nem volt semmiféle ilyesmi.

### 

A hetek teltek és múltak. Minden napom ugyanaz volt. Rablókat öltem, mert csak egyedül az az egy cél lógott a szemem előtt, hogy a szüleim felépüljenek. Igen, először még ez volt. 

Miután naponta rablók tömegeit intéztem el nem kaptam egy üzenetet sem. Ahogy ott álltam a tükör előtt, és figyeltem, hogy a szemem fáradt, és karikás, teljesen lefogytam, és az arcom besüppedt, szembesültem azzal, hogy legyőztek. A harc nem számít. Boldogtalan, barátságtalan, és végtelenül fáradtnak éreztem magam. Elérték amit akartak. Tönkretették az életemet. Nem tett boldoggá az sem, hogy jelentősen kevesebb rabló van amióta megjelentem. Az sem, hogy tömegek százai épülnek fel az intézetekben. Semmi sem tett boldoggá. Egyedül a bosszúvágy hajtott. 

Néhány nappal ezelőtt, Mr. Seggfej kirakott a csapatból, mert egy újoncot bevittem egy rablók&Én háborúba, ami annyit takar, hogy a rablók többségben rám támadnak, én meg legyőzöm őket. 

Aznap esti párbeszéd még tisztán él a fejemben. 

- Kérlek, felejtsd el ezt az egészet! Menj haza, vagy kezdj új életet, és folytasd a sulit! Nem látod mit tettél magaddal!- kérlelt Jill könnyes szemekkel. Most az egyszer nem hatnak meg a könnyek. 

Az összes (volt) barátom jelen volt ekkor, szomorúan, és csalódottan meredtek rám. 

- Szállj már le erről a témáról! Maradok a rabló vadászatnál, és nem akadályozhatsz meg ebben. Ennek a megszállottja vagy! Nem folytatom a sulit!- üvöltöttem életemben először Jillre, akinek már folytak a könnyei. 

- Kettőnk közül nem én vagyok a megszállott- suttogta. 

- Folytatom ezt a közösség nélkül- azzal hátat fordítottam, és azóta nem láttam őket. 

Edzések szüntelenűl

5. fejezet 

A napjaim az utóbbi időben teljesen összefolytak. Fogalmam sem volt milyen nap van, és mennyi az idő. Mindenem csak az edzés körül forgott, alig aludtam, és csak Jillék miatt volt szerepem valamennyi közösségi életben. Na meg persze ez ellen ellenkezni sem tudtam, mert kiderült, hogy Evannek a képessége az elmét befolyásolja, így bármire ráveszi az embert, és ami felháborító: ezt bátran használta. 

Így ismerkedtem meg egy halom örömhozóval. 

Mason, akit már az elő napomon láttam, tizennyolc éves, százhetvennyolc centi. Elég izmos testalkata volt. Rövid barna haja összevissza állt a feje búbján, sár barna szeme szüntelenül vidáman csillogott. Nem volt valami jó humora, de mindenen tudott nevetni. Nagyon megértő, barátságos, és közvetlen srác. Ő is idén kezdte el az emberek megmentését. Ő teleportálni tudott bárhova, és tárgyakat tudott elővarázsolni, de csak ha tudta, honnan keresse azt. 

Cheriről, Evan testvéréről már halottam, és rendkívül szimpatikus lánynak találtam. Kicsit alacsonyabb volt nálam, karcsú alkata, és világos bőre az egyetlen dolog amiben hasonlított a bátyára. Sötétbarna szeme meleg, és barátságos, szép arca, telt ajkai mindig mosolyra görbültek, mikor meglátott. (Eléggé összebarátkoztunk) Hullámos hosszú sötétbarna tincsei voltak. Ő képes azt láttatni, vagy elhitetni az ellenfeleivel amit akar. Tizenöt éves létére elég érett, és erős lány. Megértette a helyzetemet, mert (Bárt ezt Evan nem említette) ők is a szeretteikért küzdöttek elszántan. Egymás vállán sírtunk, mikor elmeséltük egymásnak a történetünk. A nagynénjük nevelte fel őket, aki négy éve, mikor Cheri csak tizenegy volt támadta meg mindhármukat az utcán két rabló. Még mindig nem sikerült megtalálniuk a rablót, és a nagynénjüket az örömhozók által üzemelt házba küldték, és mindennap látogatták. 

Először irtóztam annak a gondolatára is, hogy anyuékat intézetbe küldöm, de azután mikor megláttam apát egy késsel a kezébe elgondolkodva, megváltozott a véleményem. Leo segített elszállítani őket abba a házba, és legalább most biztonságba vannak.  

Volt szerencsém találkozni még Azárral, és Dikével. Görögországból származnak, de nem testvérek. Csak nagyon szoros a kapcsolatuk baráti szinten. Azár látszólag nagyon komoly, de ha jobban megismered rájössz, hogy Dikével együtt nagyon bolondosok. Róluk egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy rablókat gyilkolnak meg. Pillanatok alatt feltudtak vidítani, nagyon viccesek. Gondolhatjátok Mason hogy szokott rajtuk nevetni, ha ő mindenen röhög. 

Visszatérve Azárra mint minden itteni srác ő is piszkosul izmos, bár nem nagydarab. Ő is nagyon magas. 

Fekete haja direkt kócosra lett beállítva, gyönyörű fekete tekintete olyan, mintha a vesédbe látna. Ha nem baráti körben van nagyon óvatos, és megfontolt. Az ő tehetsége a víz irányítása, ezért Leoval folyton "küzdenek", mert Leonak ugye a tűz a szakterülete. 

Diké külseje irigylésre méltóan gyönyörű, az egyetlen átlagos benne a termete. Rettentően csinos, hosszú fekete haját, amikor nem edz kiengedi, fekete szeme mindig barátságos, de mégis hivatalos. Egyszerre laza, és nőies. Mindig is pont ilyen akartam lenni. Nagyon kedvelem őt, és amikor egyszer konfliktusom volt kiállt mellettem. - Apropó, az egyik cicababa új örömhozó a konkurenciát látta bennem, mert odavan Evanért, és látta, hogy elég jóba vagyunk. Ezért el akart tiporni, és lealázni mindenki előtt, de Diké kiosztotta Alisont. (így hívjak a lányt) -  Szóval ő igazi barátnő. Képes dolgokat, vagy személyeket azzá változtatni amivé akarja, és ez nagyon hasznos, mert ha egy rablót megérint akár hangyává is tudja változtatni. Volt egyszer, hogy Azárt a szemünk előtt kis mamuttá (!!!) változtatta, és azzal indokolta, hogy azok már kihaltak. Nagyon sokat nevettem akkor. Persze ez a mamutfiúról nem volt elmondható.  

Ahogy halottam tőlük Görögországban éltek, és egy évig spéci fegyverek nélkül irtották a rablókat, aztán idejöttek, mert segítség kellett. 

Nos, ők az én barátaim, Jill. Leo, Evan, Cheri, Azár, és Diké. A többi örömhozó a házban, vagy kifejezetten nem kedveltek, vagy nem érdekeltem őket. Kezdetben nagyon zavart, hogy összesúgtak a hátam mögött, de Diké megtanított, hogy ne foglalkozzak velük. 

Nagyon keveset aludtam, olyan négy-öt órát ami engem nem zavart, ám barátaimat annál inkább. Volt hogy éppen felkeltem volna edzeni, mikor arra lettem figyelmes, hogy Azár Jillel és Leoval az oldalán berontanak a szobámba. Még is mit keresnek a házunkba?  A döbbenettől lefagytam, így reagálni sem volt időm amikor Azár rám vetette magát, így visszadöntve az ágyba. A hátamon ülve közölte velem a görög srác, hogy legalább hat óráig nem szál le rólam. Kénytelen voltam aludni, és még mindig Azár azzal fenyegetőzött, hogyha hatnál hamarabb itt talál rám ül.
Az edzés egyre jobban ment. Két perc alatt egyre több kört tudtam lefutni, a súlyzók súlyát napról napra egyre könnyebbnek éreztem, és az akadálypályán egyre kevesebbszer estem el.
Hamarosan Mr. Richard elkezdett harcolni tanítani. Az első órámra beült Evan, hogy nézze hogy haladok, és Mason is, hogy jót nevessen. Csak egy kicsit voltam lámpalázas.
A mozdulatokat amiket mutatott a tanárom körülbelül egy hónap alatt sikerült tökéletesen elsajátítanom.
A próbababák szívét már tökéletesen ki tudom tépni a helyéről, és rávettem Leot, hogy tanítson meg szaltózni. A puha gumitalajon ugrándoztunk. Megmutatta, hogy hogy lehet a legmagasabbra ugrani, először hátra, aztán előre, végül oldalra bukfencezni a levegőben.
Ma is úgy keltem, mint minden nap, és miután megbizonyosodtam róla, hogy Azár nem ül rajtam, felöltöztem a tornaruhámba. Az edzőterembe érve bemelegítésnek futottam pár kört, nyújtottam, és lerúgtam az akadálypályán pár bábu fejét. Mentem volna a súlyzókhoz, amikor a terem ajtaja hangosan kicsapódott, és majdnem az egész örömhozó társaság, ami nem kis létszámú rontott be nagy ricsajjal. Értetlenkedve néztem körbe, ugyanis a tömeg elején Evan sétált vigyorogva felém.
- Na most mi van?- érdeklődtem a kérdést Evannak szánva.
- Tudod, Mr. Richard azt állítja, hogy meglepően jól harcolsz. Nos, kiderítjük, hogy tényleg így van-e. Még régen ígértél nekem valamit.
Összeráncolt szemöldökkel töpengtem, majd mikor eszembe jutott elkerekedett a szemem. Kihívtam őt harcolni.
- Öööh.. Nem tudom, még nem- dadogtam össze vissza, mert az atlétája miatt kilátszott az a tömény izom, és ettől inába szállt a bátorságom.
- Talán csak nem félsz?- vonta fel a szemöldökét mosolyogva Evan - Meg is értem. Akkor tekinthetjük úgy, hogy győztem. Nem baj, kisember. Még gyakorolnod kell.
- Na, azt már nem!- mint mindig most is sikeresen felhergelt.
Átgondoltam az esélyeimet. Ő az egyik legerősebb örömhozó. Ha nem állok ki ellene, akkor gyávának, de ha kiállok és elbukok, akkor meg gyengének tűnök. Jobb a gyengébb mint a gyávább.
Ledobtam a melegítőfelsőmet az egyik székre, és kicsit megmozgattam a karizmaimat.
- Fly, nem muszáj kiállnod ellene. Nem gáz, ha visszalépsz- próbált lebeszélni Jill a küzdelemről.
- Már igent mondtam, úgyhogy mindegy- vontam meg hanyagul a vállam, mintha nem izgatna. Viszont barátnőm túl jól ismer, úgyhogy próbált lenyugtatni- És egyébként miért kell ennyi ember előtt lejáratnom magam?
- Mert valaki- nézett Cheri, (aki időközben megjelent Dikével és Azárral az oldalán), Masonre - nem tudta befogni azt a lepcses száját.
- Hát jó. Drukkoljatok- lélegeztem mélyeket, mert nagyon ideges voltam.
- Hajrá, hajrá!- ordítozta a görög srác engem biztatva- Már ráfér Evanre, hogy valaki elverje. Eddig senkinek sem sikerült.
- Kösz a biztatást.
Aztán betereltek minket a küzdőhelységbe, ami egy viszonylak kicsi szobának számított. Üvegfalak vették körül, hogy a kint ordítozók lássanak minket. Örültem volna ha nem néznék végig ahogy majd elbukok.
- Mehet Fly? - vigyorgott rám Evan.
- Naná- erőltettem mosolyt az arcomra.
A harc kezdetét jelző síp megszólalt mire rám ugrott. Én sikeresen eltértem előle. Gyorsan mozogtunk. Volt, hogy ő támadt és én kivédtem, és fordítva. Mikor megunta, hogy egymást riogatjuk elkezdtünk élesen harcolni. Hálás voltam neki, mert nem kímélt. Kaptam pár ütést, amitől elhomályosult a látásom, és én is vittem be a hasába pár fájdalmas rúgást. Mikor már kezdtem fáradni, a fiú rám vetette magát, és én nem tudtam kitérni előle. A szabály szerint az ellenfelet tíz másodpercig kel a földön tartani. Vergődtem párat, de Evan vasmarokkal tartott. A pulzusom az egekbe szökött, és egy pillanatig tényleg meg voltam óla győződve, hogy egy rabló ki akarja szívni belőlem az életet. Nem, nem lehet! Mi lesz anyáékkal? Az adrenalinszintem az egekbe szökött, és ez erőt adott arra, hogy az utolsó két másodpercben kiszabadítsam a bal karom, és hatalmasat húzzak be neki. Az erőm meglepte amivel legurítottam magamról, de a reflexe a régi maradt. Gyorsan talpra szökkent, mint én. Egy pillanat erejéig oldalra fordítottam a fejem, ahol Leot pillantottam meg. Túl jól ismert, tudta mire készülök.
- Gyerünk Madárka!- üvöltötte teli torkából.
Evan ökle gyorsan száguldott felém, ezért minden erőmet összeszedve felugrottam, és megfordulva a levegőbe közvetlenül a vetélytársam mögé kerültem. Mielőtt megfordult volna fellöktem, és ráültem. Hátracsavartam a karjait, és úgy vártam, hogy leteljen a tíz másodperc. Ő kapálódzott, de letelt.
Nyertem! Te jó ég! Nem hiszem el. És úgy látszik ezzel sokak így voltak, mert döbbent csend telepedett a teremre. Elsőként Jill kezdett el ujjongani, és ezt követte mindenki.
Lihegve rontottam ki a kis terem ajtaján, és a barátaim a nyakamba ugrottak, és a többi örömhozó is elképedve gratuláltak. Az ajtón kijött Evan egy monoklival a szeme alatt, és az arcáról nem dühöt, és irigységet olvastam le, hanem döbbenetet, és elismerést.
- Gratulálok! Szép volt- ölelt meg.
- Na ki a kis ember?- pislogtam fel rá halvány mosollyal az arcomon.
- Ki lát itt kis embert? Én egy veszélyes, és erős tiszteletbeli örömhozót látok.
Hálásan fúrtam bele a fejem a vállába.
- Egy pillanatra olyan volt mintha tényleg egy rablóval küzdöttem voln..- itt elakadtam.
- Cheri!- kiáltottam a lánynak, aki készségesen odajött- van valami köze neked annak, hogy rablónak képzeltem Evant?
- Hát öhmm. Dehogy is! Nézd, egy gólyacsibe!- kiáltott fel és elszaladt.
Hálás voltam neki.
- Nos, mivel legyőzted, az egyik legjobb emberemet késznek talállak arra, hogy holnap este már ne az örömhozókat püföld- ment el mellettem Mr. Richard, és már el is tűnt.
- Hogy mi?!- ment egy oktával följebb a hangom.

Ha már erre vállalkoztam, végigcsinálom!

4. fejezet

-Auch!- nyögtem fel sokadszorra, mert már megint elterültem a padlón. A zsémbes, de meglepően kemény edzőm mint mindig kifejezéstelen arccal bámult le rám.
- Megint győztem.
- Hát persze, hogy maga győzött, mivel ön sokkal erősebb.
- És miért vagyok sokkal erősebb? Talán azért mert én nem sietettem ezt a harcolósdit, amikor olyan gyenge vagyok, hogy egy rabló csukott szemmel, és fél kézzel elbánna velem? Akkor erősödj meg!
- És mégis mikor leszek erősebb arra, hogy harcoljak? - emeltem fel a hangom, ami Mr. Zsémbes úrnak nem tetszett.
- Velem ilyen hangnemben még egyszer nem beszélhetsz!
- Jól van, rendben. Elnézést - tettem fel védekezően a karjaimat.
- Tehát a kérdésedre a válasz. Akkor, ha olyan gyors leszel, hogy három és fél perc alatt futod le azon a pályán a tíz kört - mutatott a hatalmas futópályára, mire elkerekedett a szemem. - Ha  ezen az akadálypályán négy perc alatt végigmész. És ha azokat a súlyzókat felemeled egyszerre egy kézzel. Na akkor kezdhetünk el harcolni tanulni.
Pislogás nélkül meredtem rá.
- Lehet, hogy egy örömhozó ezeket megtudja csinálni, de én ember vagyok. Ezen az óriási pályán egy ember soha, de soha nem tudna futni olyan gyorsan, az akadálypálya írtó nehéz, és mégis mennyi súlyú az a súlyzó?
- Ha folyton arra hivatkozol, hogy ember vagy, akkor itt és most fejeztük be örökre az edzést.
Tehát folytatódott a kiképzésem. A megadott idő alatt két kört tudtam lefutni amire rémesen büszke voltam, de ez Mr. Richard-ról nem mondható el. A súlyzókhoz léptünk, és ott a legkisebb súlyt megtudtam tartani egy kézzel, de a következőt még két kézzel sem. Zsibbadt, és fáradt végtagokkal indultam el az akadálypályán.
Ahogy elindultam egy csúnya arcú bábu ugrott mellém,karja már lendült is. Reflexből elkaptam a fejem, csak az a baj, hogy rossz irányba, ezért a bábu telibe talált.
Fájdalmasan rogytam le a pályán, és halottam a hosszú sípolást ami azt lejezte, hogy vesztettem.
Halátékomban a lüktető fájdalommal újra elindultam. Fel voltam készülve arra, hogy a bábu balról felugrik, ám műanyag ellenfelem jobbról jelent meg és jól gyomorszájon rúgott.
Egy óra esések után fáradtan terültem szét egy matracon folyamatosan a testrészeimet fájlalva.
- Ez siralmas volt. Gyerünk talpra, még nem végeztünk. Újra csináld meg ezeket!- tapsolt arra invitálva, hogy felálljak.
- Most komolyan, nézzen rám! Izzadt vagyok, fájnak a végtagjaim, reggel óta edzünk. És ha feltűnt volna nem vagyok olyan erős mint az ön emberei, mivel én nem vagyok örömhozó!- nem is értem miért voltam ennyire kiborulva, talán csalódtam magamban, hogy gyengébb vagyok. Amint felfogtam, hogy hogy rákiabáltam Mr. Richardra elszégyelltem magam, és zavartan a sötétkék melegítőnadrágom szegélyét piszkáltam. Arra számítottam, hogy az edzőm majd leüvölti a fejem, vagy hazaküld, de sokkal rosszabb dolgot csinált.
- Szóval így gondolod? Hát persze, hogy így gondolod, nem is értem, hogy minek pazaroltam rád a drága időmet. Hisz te csak egy ember vagy! És mivel az vagy, és inkább kíméled az ízületeidet majd otthon fogsz ülni, és várod, hogy az embereim közül az egyik elkapja a szüleid rablójának a grabancát. És hogy eljön-e egyáltalán ez a nap? Lehet.
Azzal egy szempillantás alatt eltűnt a teremből.
Idegesen ugrottam talpra, amint a szavai eljutottak az agyamig. A conversem hangosan csattogott a parkettán, ahogy a kijárat felé siettem. Az ajtón kipillantva természetesen nem láttam meg Mr. Richardot.
Hogy én nem tudom befogni a számat! Annál rosszabbat mint, hogy ölbe tett kézzel várjam, hogy a szüleim akiket a világon a legjobban szeretek meggyógyuljanak.
Visszahuppantam a matracra, és összekulcsoltam a karomat a térdem körül, majd ráhajtottam a fejemet.
- Ne félj, visszajön- halottam magam mellől egy mély rekedtes hangot.
Ijedtemben összerezzentem, majd talpra ugrottam. A hang kiadója erre a cselekedetemre felkuncogott. Magas, izmos testalkatú, húszéves körüli férfi állt előttem egy tükörnek dőlve, ami miatt kettőt láttam belőle. Szőke tincsei a homlokába hullottak, a szemét nem láttam, mert pilóta fazonú napszemüveg takarta, pedig nem süt a nap még kint sem. Viszont jól látható volt, hogy rendkívül helyes a szórakozott illető.

- Igen? Nekem nem úgy tűnik- még mindig az arcát fürkésztem.
- Hát Mr. Kőpofa nem olyan aki egykönnyen feladja amit eltervezett- azzal ellökte magát a faltól, és előttem termett. Zavartan pislogtam, még nem igazán szoktam hozzá, hogy az emberek röpködnek előttem. A reakcióm miatt megint nevetni kezdett.
- Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki ehhez hasonló nevekkel illeti őt - mosolyodtam el halványan, ezt ő is utánozta.
- Szóval te vagy az ember aki harcolni akar. Eddig jól megy.
- Igen, ilyen poénokra van most szükségem! Feldobod a napom - forgattam meg a szemem.
- Tudom mi kell annak, akinek az egyes számú bábu tízből tíz alkalommal leteperi - vigyorgott önelégülten.
Erre már nem volt semmi frappáns válaszom, vagy legalábbis olyan mint az előbbi. Teljesen elpirultam, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenembe.
- Kedves idegen, még is mennyi ideje leskelődsz a teremben?- a kérdésemet figyelmen kívül hagyva tovább fecsegett.
- Egyébként egy embertől rosszabbat várt, pedig te még lány is vagy.
- Ti mind úgy tesztek mintha nem letettek volna egyszer emberek.
- Hú, hát az nagyon régen volt, amikor puhány emberke voltam.- angyalian mosolygott, de tudtam, hogy provokálni akar.
- Simán legyőznélek - szegtem fel az állam dacosan, mire kihívóan elmosolyodott. Bumm, egy pillanat alatt a földön feküdtem, és a csípőmön ült nevetve az akinek a nevét sem tudom. Olyan piros volt az arcom, hogy féltem felég.
- Én ebben erősen kételkedem - vigyorgott rendíthetetlenül.
- Úgy értettem, hogy amikor ember voltál - motyogtam még mindig irtózatosan zavarban.
- Hát drágám, arról, lecsúsztál.
- Nem vagyok a drágád, és még egyáltalán nem késtem el - erre ő felhúzta a fél szemöldökét, és féloldalasan elmosolyodott, ami valljuk be nagyon vonzó volt.
- Mire gondolsz?
- Ha leszállnál rólam elmondanám - löktem egyet a mellkasán, ő lehuppant mellém a matracra.
- Szóval, ha még egyáltalán hajlandó lenne szóba állni velem Mr. Richard, és folytathatnám az edzést,  megtanulnék verekedni kihívlak.
- Harcolni?- csillant fel a szeme.
- Igen.
- Rendben, kezet rá - nyújtotta a jobbját, amit én elfogadtam. Furcsa, de valahogy segített egy pillanatra elfejteni minden bajomat. Egész kellemes volt vele beszélgetni, ha nem éppen rajtam ült.
- Egyébként - szólalt meg - Nem is tudom a neved.
- Fly Turner. És a tiéd?
- Fura neved van. Az enyém Evan Smith.
Sokáig beszélgettünk és kezdtem megkedvelni Evant. Vicces, humoros, és nagyon egoista. Kiderült róla, hogy húszonnégyéves, és három éve küzd a rablók ellen. Van egy testvére, aki a teljes mása, Cheri csak tizenöt, de ő is azt csinálja amit a testvére. Kifejezte sajnálatát amiatt ami a szüleimmel történt.
Három óra múlva elment, én meg egyedül maradtam a gondolataimmal. Mr. Richard még mindig nem jött vissza, úgyhogy elkezdtem egyedül futni.
Lassan kocogtam, közben a szülinapom előtti estére gondoltam. Gondtalanul néztem a csillagokat. Mintha ezer éve lett volna, hogy volt arra időm és energiám, hogy a sötét égboltot tanulmányozzam. Leperget előttem a másnap, a szüleim lelkesedése, a buszozás, amiben az a fiú oly boldog volt, hogy boldogtalanná tett egy fiatal lányt. Talán ő volt az aki anyut és aput bántotta? A gondolatra forrón izzó gyűlölet töltötte be minden porcikámat. A Jillel és Leoval töltött óra, a szünetben a legnagyobb problémám az volt, hogy Adrient vajon érdeklem-e? Milyen boldog voltam amikor megérintett, már napok óta nem gondoltam rá. Aztán megérkeztünk a buliba, a rabló, és a macskák. Jill vallomása, Leo megjelenése az erkélyen. Anyáék...
Ez a ház, Mr. Richard szavai mielőtt kiviharzott a teremből.
Észre se vettem, de egyre gyorsabban kezdtem el futni, és a végén már szélsebesen vágtáztam. Pontosan nem tudom meddig robogtam a pályán körbe-körbe, de mire lenyugodtam lihegve pillantottam az karórámra már nyolc óra is elmúlt. Ledöbbentem, mert négy órája kezdtem el rohangálni. A pólóm újába töröltem vörös, és izzadságtól nedves arcomat.
- Tehát ezt úgy gondolom, hogy folytathatjuk az edzést. Holnap találkozunk.
A hang irányába fordultam, és megállapítottam, hogy Mr. Richard az íróasztalánál ült és fel sem nézett a lapjaiból, úgy beszélt hozzám.
- Köszönöm - mosolyodtam el halványan, de annál boldogabban.
Felkaptam a kis táskámat, és kisétáltam a házból. Az utcán ballagtam hazafelé, amikor egy épület előtt elhaladtam. Pontosabban egy szórakozó hely előtt ahol az üvegablakból láttam egy férfit, aki elbűvölő mosollyal beszélgetett egy lánnyal. Annyi idős lehetett mint én, visszafogottabb ruha volt rajta, leheletnyi sminkkel. Nem lett volna semmi gyanús a párban, ha a lány arcán nem ült volna annyira megbabonázott kifejezés. A férfi rabló volt.
Átkoztam magam, hogy nem vagyok erősebb és nem menthetem meg a naiv lányt. Vagyis harccal nem.
Berohantam a helységbe, és felkaptam egy poharat amiben savanyú szagú lötty volt. Szerencsémre reggel az egyik egyszínű ingemet vettem fel és lejjebb gomboltam, így elég mély dekoltázst alakítva magamnak. Iszonyúan kellemetlenül éreztem magam, ahogy az iszákos férfiak megbámultak, de igyekeztem kizárni mindent, azzal együtt, hogy a táncoló emberek összetaposnak. Amint a kiszemeltek közelébe kerültem, úgy csináltam mintha csak simán elakarnék mellettük menni és csak véletlenül ütköztem volna neki a srácnak, és véletlenül önteni magamra a papírpoharamban lötyögő folyadékot, és közben leplezni, hogy hányingerem van attól, hogy hozzáértem.
- Ú, bocsi. Véletlen volt - néztem végig magamon, és aztán csábosan rámosolyogtam arra a féregre, aki felháborítóan feltűnően bámult. A barna göndör hajú lányka összeráncolódott szemöldökkel, és kicsit dühösen meredt rám. Ha tudná, hogy éppen megmentem az életét!
A tekintetem visszatévedt a fiúra, és a fejemmel alig észrevehetően a lánymosdó felé böktem. Ő erre elvigyorodott és elindult.
Na, most legyek ügyes! A tömegben elindultam, és amikor láttam, hogy a rabló már a mosdónál járt, mire én villámgyorsan megfordultam, és a lány mellé ültem, aki elkeseredetten nézett maga elé.
- Na, mi van? Elriasztod tőlem az összes pasit, vagy minek ültél ide?
- Ide figyelj, kevés időnk van - pillantottam óvatosan a rablóra aki még mindig engem keresett a tömegben - Ez egy mocsok. Csak egy éjszakás kaland lennél neki. Azt ajánlom, hogy többé nem beszélj vele!
A lány felnézett rám, és már nem dühöt, hanem meglepettséget láttam a szemében.
- Honnan veszed?
- A barátnőmet is kihasználta.- hazudtam folyamatosan - Szerintem menj el, rád fog szállni!- sürgettem, mert már ide tartott.
- Oké. És köszönök mindent. - nézett hálásan a szemembe, és már ezért megérte.
Az üvegablakon keresztül néztem, ahogy beszáll egy taxiba. Készültem volna már menni, mire valaki elkapta a karomat, túlságosan is erősen. Szerencsére pulcsi is volt rajtam, de ez még nem nyugtatott meg.
- Elszalasztottad a vacsorám, ezért most velem jössz!-suttogta egy vészjósló hang a fülembe.
Elrángatott a rabló egészen a lánymosdóba, és ránk zárta az ajtót. Nekinyomott a fajnak, és megharapta a nyakam, mire fájdalmasan felüvöltöttem. Be voltam pánikolva és nem hagytam magamnak, hogy leblokkoljak. Erőt vettem magamon, és erőből ellöktem, és azzal együtt belerúgtam, de ő elkapta a lábam és én hátraestem. Felém hajolt, és már biztos voltam benne, hogy itt a vég, amikor a rabló kidülledt szemekkel oldalra esett pont mellém, és eltűnt. Csak a por maradt belőle.
Zilálva a megmentőmre néztem aki nem volt más, mint Evan.
- Vagy a főnök kirúgott és úgy döntöttél, hogy önálló életveszélyes küldetéseket teljesítesz, vagy egyszerűen piszkosul bátor, és őrült vagy - nyújtotta a karját, hogy felsegítsen.
- Kösz. - ragadtam meg a jobbját. Amikor a talpamra álltam szédülés kerített hatalmába. Pislogtam párat mire kitisztult a kép.
- Szóval?
- Csak segíteni akartam annak a lánynak. - magyarázkodtam.
- Láttam. A tervednek minden egyes mozzanatát. - mosolygott, és ő is követte a pasik példáját, és a dekoltázsomra pillantott.
Pír szökött az arcomra, és elfordulva a sráctól begomboltam az ingem, és a biztonság kedvéért a pulcsimat is becipzároztam.
Felajánlotta, hogy hazakísér. Egy ideig csendben sétáltunk, és figyeltem a fák lombjait amit fehér dér borított be.
- Egyébként- szólaltam meg sok idő múlva,  ami miatt berekedtem, ezért megköszörültem a torkom.- hogy intézted el a rablót?
Egy kicsit matatott a zsebében, aztán előhúzott egy hegyes kést. Az eleje nyílegyenes volt, A vége meg görbe lila színű.
- Direkt görbe. Azért, hogyha kitépnéd esetleg a szívét, vagy a veséjét, akkor jobban megragad - magyarázta, mire nekem enyhén szólva hányingerem lett, ezért Evan szokása szerint kiröhögött.
- És miért lila?
- Az rablóméreg. Eléggé legyengíti őket, és van, hogy bele is halnak.
- És hogy lesz valakiből rabló?
- Hm..- gondolkodott el- leginkább genetika. Egyszerűen egyik nap ember, másik nap rabló. De ha azt akarják, hogy valaki olyan legyen, mint ők elvégeznek valami szertartást, de ez nem gyakori.
- És az örömhozók? - érdeklődtem tovább, mert rájöttem, hogy olyan keveset tudok róluk.
- Nálunk is genetika.
Beszélgettünk még egy kicsit mire odaértünk a házunkhoz.
- Szép ház - nézett végig rajta.
- Köszi. Akkor én bementem - mutattam magam mögé. Léptem volna már be a kiskapun, amikor Evan megfogta a kezem.
- Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon bátor voltál. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy szembeszálltál ellene képzés nélkül - mosolyodott el halványan.
A szavai hallatán engem elöntött a büszkeség.
- Egyébként megköszöntem már, hogy megmentettél?
- Most már igen - nevetett fel.
Odamentem hozzá és megöleltem, ő egy pillanatra ledermedt, aztán visszaölelt jó szorosan.
- Köszönöm - suttogtam, aztán bementem a kapun.

Nem rész...

Kedves olvasók! 

Ez sajnos nem egy új rész lesz, inkább magyarázkodás. 

A suliba most nagyon sokat kell tanulnom, és

a hétvégén nem sok erőm, és 

ikhletem sincs az íráshoz.

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogyha esetleg sok

késéssel fognak megjelenni a fejezetek, 

de jobb mintha az erőltetett, és unalmas irományommal 

kínoználak titeket. 

Illetve a megtekintések száma elérte az ezret, (wow) 

ezért nagyon örülök ennek. 

Még egyszer sajnálom! 

Ölel: Emma 

   

3. Fejezet :Segíteni akarok!

Kedves olvasók! 
Megint nem sikerült időben meghoznom 
az új részt, és ezt nagyon röstellem.
Itt a következő fejezet. Komizzatok, hogy 
tudjam mi a véleményetek az irományomról! 
Kellemes olvasást!
Ölel: Emma

3. Fejezet 

Az ablaknak dőlve idegesen, és sírva vártam Jill érkezését. Nem kellett sokat ácsorognom, mert két perc alatt ért oda a kapunkhoz. Hogy csinálta, amikor busszal ide az út tízperc? Ja tényleg, örömhozó akik nagyon gyorsak. Szoknom kell még ezt. 

- Jill. Nagyon, de nagyon sajnálom!- borultam a nyakába. Kicsit eltolt magától, és aggódva fürkészte az arcomat. 

- Mi történt? Azt hittem valaki megtámadott! Miért sírsz? 

- A..anya és apa. A a rabló.- sírtam tovább- Gyógyítsd meg őket! Félek! 

- Jaj ne, azonnal intézem!- azzal egy pislantás alatt eltűnt, mire én összerezzentem. 

Berohantam a házba, és láttam, ahogy Jill apám kezét fogja, kezd eltűnni az arcáról az ijedség. Mint a mesében, üres tekintettel mered a padlóra. 

Barátnőm hatalmasat sóhajtott, mire kezdtem nagyon dühös lenni. Nem gyógyultak meg. 

- De hát, megérintetted! Örömöt adtál nekik, és biztonságérzetet! Most megint boldognak kéne lenniük! Miért nem gyógyultak meg? 

Jill felnézett, tekintetéből szomorúság áradt. Hirtelen előttem termett, mire ismét összerezzentem.

- Fly, kérlek nyugodj meg! Sajnálom, de még nem hallt meg az a rabló, aki tudod, megérintette. Fel fognak épülni, ne aggódj!- próbált megvigasztalni. 

Megkerültem, és a szüleim elé léptem. 

- Anya, apa! Tudjátok én ki vagyok?- fogtam meg a kezüket, mire mindketten elrántották. 

- Igen, de hagyj már békén!- jött a megdöbbentő válasz anyától, nekem meg elkerekedett a szemem. Mi? Ilyet még soha életemben nem hallottam tőlük. 

Megkerültek, majd felmentek az emeletre. 

Álltam ott ledermedve, nem tudtam már sírni, mert kifogytak a könnycsatornáim. Minden az én hibám. Ha elhiszem Jillnek az egészet, figyelmeztetni tudom apáékat, de nem. Én kétségbeesetten kapaszkodtam, a rózsaszín felhős életembe, pedig akkor kellett volna már hinnem, amikor a tárgyak elkezdtek lebegni, de nem. Én akkor se hittem el, á dehogy! 

Két kar fonódott körém, és csak akkor tűnt fel nekem, hogy Jill előttem állt. 

- Sajnálom- mondogatta rendíthetetlenül- Tehetek érted valamit? 

Nem akartam elmondani neki, az önostorozásomat, mert biztos ellenkezett volna, és nekem most nem erre van szükségem. 

- Vigyél el ebből a házból. És mondd meg, hogy hogyan tudnék segíteni nekik, nektek!- suttogtam. 

- Rendben, akkor gyere.- ragadta meg a kezem, és mentünk valamerre.- Van egy ház, ahol a város összes örömhozója lakik. Jó sokan vagyunk. Vannak akik harcolnak, és akik gyógyítanak, bár az inkább gyerekek, és idősekből áll. Én és Leo harcolunk. Eddig csak azért jártunk vissza a suliba, mert te ott voltál, és féltettünk. Most elviszlek ahhoz a házhoz, és meglátjuk, hogy miben tudsz segíteni.- magyarázta majd megtorpant egy kis albérlet előtt, és kinyitotta az ajtót. 

- Ez lenne a nagy ház? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel. 

Egy egyszerű kis házikó volt. Barátnőm a kérdésemen elnevette magát. 

- Dehogy! De kellett egy búvóhely, mert a rablók folyamatosan kutatják a házunkat. A mögöttünk lévő háznak a téglafalába van beleépítve a miénk. 

Odalépett egy ablak elé, ami kiderült nem is ablak, mert mikor elhúzta a függönyt egy újabb ajtó jelent meg a helyén. Egy kis kulccsal kinyitotta és velem együtt belépett rajta.

- Üdv itt nálunk!- mosolygott jót azon, hogy leesett állal figyelem az ő " kis viskójukat".
A viskó helyett egy hatalmas nagy luxusház tárult a szemem elé. Mindenfelé emberek voltak fura jelekkel a bőrükön. Voltak akik a nagy fehér színű kényelmesnek látszó kanapén ültek, és nevettek, vagy videó játékoztak. Vagy éppen a plafonon(!!!) sétáltak, esetleg vízsugarakkal dobálták egymást. Á, hétköznapi dolgok, aha.
Csak pislogtam, hátha képzelem-e ezt az egészet, de nem.
Időközben észrevették, hogy ott vagyunk, és köszöngetni kezdtek Jillnek, közben kíváncsian méregettek engem, amitől én nagyon zavarba jöttem, és lesütött szemekkel kullogtam a lány után.
- Szia Jill! Kit hoztál? - állt elénk egy viszonylag alacsony sármos mosolyú srác. Végigmértem, és lehetett olyan tizenhét éves, és neki is van valami fura krixkrax jel az arca jobb oldalán.
Mielőtt válaszoltam volna neki valami frappánsat, a barátnőm megelőzött.
- Ne most Mase. - biccentett felém a fejével, mire a srác megértően bólintott, és visszament a barátaihoz a kanapéra.
- Mi a fenének hoztad ide? Mondtam, hogy ő maradjon ki ebből az egészből!- bukkant fel a színen a mindíg vidám és laza barátom, Leo.
- Nagyon jól tette, és különben is, erkélyekről szökdécselő, csak is te döntöd el azt, hogy mikor mit, tudhatok. Sőt, azon nyomban haza is megyek, ha ezt óhajtod, ó magasságos!
A napomon, és tulajdonképpen az egész két hetemen felgyülemlett feszültséget rázúdítottam a fiúra, aki csak elhúzta a száját, ami még jobban felbosszantott.
- Ajaj, cinikus. Ez nem jó jel! Mi történt?
- A szülei, izé tudod...- mindig ezt csinálja ha nem tud megfogalmazni valamit.
- Rablótámadás, és most depressziósok, úgyhogy most megyek és megpróbálok nekik segíteni valahogy, ezért Jill...- biccentettem aprót jelezve, hogy induljunk.
Most vettem csak észre, hogy az egész teremben síri csend uralkodott, mert mindenki a jelenetünket nézte.
Kiértünk, egy folyosóra, a gyér világítás miatt a talajt figyeltem, nehogy orra bukjak.
- Mi az a fura jel, ami mindenkin rajta van?
- Ott ahol megérintettek minket először a rablók, megjelent ez a jel. Gyakorlatilag ez vezetett ide minket. Olyan volt mintha égne, úgy fájt, és minden lépéssel, ami a házhoz vezetett egyre enyhült- magyarázta Jill.
- A rablók nem szívták ki belőletek az örömöt?- csodálkoztam.
- Ha nem lennénk örömhozók akkor igen. Amikor az első alkalommal megérint minket, akkor rájössz mindenre. Aztán már nem hatnak ránk. Ja, és vannak különleges képességeink attól eltekintve, hogy szuper erősek vagyunk! - vigyorodott el Jill. - Én ugyebár láttad, dolgokat tudok mozgatni, Leo meg a tüzet tudja irányítani.
Csodálkozva néztem rá az említett személyre, ő pedig kivette a zsebéből a kezét, amiből tűzcsóvák pattantak ki. Elakadt a lélegzetem, a fiú lángjai visszavonultak.
- Azt a!- mosolyodtam el szélesen, aminek hatására barátaim kissé ellazultak.
- És neked hol van?- fordultam Jill felé.
- Mi?
- A jeled.
Felhúzta a blúza úját, és megmutatta a könyökén terpeszkedő mintát.
- És ez mikor történt?
- A nyári szünetben. - jött a megdöbbentő válasz mid a kettőjüktől. Kikerekedett a szemem.
- Azóta? Annyi ideje titkolóztok előlem?- próbáltam nem kiakadni, ezért másfelé tereltem a szót - És neked Leo, hol van?
A fiú a szája szélét rágta, és Jill is érdeklődve várta a választ.
- Hát, öhmm. Nem hiszem hogy meg akarjátok nézni.
- Miért?
- Mert a fenekemen van.
Pár pillanatig mindannyian csendben lépdeltünk, majd átgondolva a hallottakat egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Annyira jól esett végre őszintén nevetni a körülmények ellenére.
- Tudod mit? Talán tényleg nem akarom megnézni. - veregettem meg a vállát még mindig röhögve.
- Itt vagyunk.- jelentette be Jill ünnepélyesen.
Kérdeztem volna, hogy hol az az itt, de megint a torkomra fagyott a szó, amit beléptünk egy tízszer hatalmasabb terembe, mint a nappali volt. A háromnegyedét elfoglalta egy félig futó, és félig akadály pálya.
Voltak ott profibbnál profibb edzőgépek, súlyzók. Nem értem, hogyha a háztömbökben, a téglafalban vagyunk miért nincs fülledt levegő? Egyáltalán, miért van itt oxigén?
A terem szélén ült egy íróasztalnál egy középkorú, kissé ősz hajú férfi jegyzettömbökbe merülve.
- Legyél vele udvarias! Ő a főnök, és ő dönt mindenről.- suttogta a fülembe Leo.
Mikor már odaértünk a férfi elé akkor nézett fel a kemény tekintetű főnök.
- Á, sziasztok! Van egy új emberünk! Csodálatos! Üdvözöllek, James Richard vagyok!
- Fly Turner, jó napot! - fogadtam el a nekem tartott jobbját.
Leo és Jill egyszerre mozdultak meg. Nem értettem, de aztán rájöttem, mi volt a bajul, mivel Mr. Richard elengedte a kezem, és összeráncolt szemöldökkel pattant fel a székéből.
- De hisz ő ember! Hogy hozhattátok be ide? A szabályaim tiltják ezt! És ha kém?
- Biztosíthatom önt arról, hogy nem kém. A legjobb barátnőm kettő hete értesült a dolgokról, és ma a szüleit megtámadták, és nem sikerült meggyógyítanom őket egészen.
- Akkor sem tudna beállni közénk. Helyrerakónak nem lenne jó, mivel ő nem- hangsúlyozta ki a nem szócskát- örömhozó. Harcosnak gyenge, és sebezhető. Nincs hasznunkra.
Minden egyes szava egyre dühösebbé tett, és nem bírtam visszafogni magam.
- Kérem figyeljen rám! - ordítottam el magam, mire döbbenten rám meredtek. - Ma a szüleim megijedtek tőlem, aztán burkoltan közölték, hogy nem érdeklem őket. Szembesülnöm kellett a tényekkel, hogy a legjobb barátaim örömhozók, és a mese igaz. Most itt vagyok egy örömhozókkal teli házban, és próbálok hozzászokni, hogy tárgyak, és emberek repkednek a fejem mellett. És most ön közli, hogy nem vagyok semmire sem hasznos. Segíteni akarok! Harcolni, ha mást nem.
Csönd telepedett a szobára, és a főnök összeszűkített szemekkel vizslatott. Majd olyan gyorsasággal emelte fel az öklét, hogy szemmel alig lehetett követni. Ösztönösen elhajoltam az ütés elöl, ami végül nem ért célba.
- Megörült? - ordított fel Leo. Jill viszont teljes nyugalommal állt egy helyben.
- Reflexe jó.- kezdett el jegyzetelni Mr. Richard, majd Jill felé fordult - Mennyire erős?
- Egy emberhez képest nagyon.
Tehetetlenül karba tett kézzel ácsorogtam, és hallgattam, ahogy rólam jegyzetelnek.
- Rendben, Fly. Kap egy esélyt, minden nap keményen edzeni fog, és jómagam foglak betanítani, és harcost faragni belőled. És most ha megbocsájtotok dolgoznom kell.- mindezt rezzenéstelen arccal közölte.
- Köszönöm uram! Ígérem, hogy keményen fogok küzdeni! - virultam fel, és barátaim aggódó pillantásaikat, és tiltakozó szavait meg sem hallva indultam kifelé a teremből.
Segíthetek anyáéknak!
- Mr. Richard eddig senkit sem tanított be. - értek utol. Ettől a kijelentéstől még jobban büszke voltam magamra.

Miután kiértem a házból Jillel az oldalamon, nem törődve mások kíváncsi, vagy éppen döbbent tekintetekkel. Barátnőm egész úton magyarázott arról, hogy amit a fejemben forgatok baromi nagy hülyeség. Jól esett az aggódása, de idegesített, hogy arról akar lebeszélni, hogy segítsek anyáékon.
Otthon úgy éreztem magam, mintha én lennék a felnőtt. Kivételesen én nyomtam le az ő torkukon egy tál levest, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy szidnak engem, mert nem hagyom őket békén, és hogy lökdösik el maguktól a kezemet. De nem sikerült, és az első könnycseppek buggyantak is kifele.
Gondolva arra, hogy most utálnak mindent, és nincs életkedvük, sírva kezdtem elpakolni mindent a házból amivel kitudják oltani az életüket. Bezártam az ablakokat, és a bejárati ajtót, majd a hegyes dolgokat beraktam a spájzba, és a kulcsát eltettem.
Most én takargattam be, és kényszerítettem őket, hogy aludjanak. Miután megbizonyosodtam arról, hogy már húzzák a lóbőrt betelefonáltam a munkahelyükre, hogy családi vészhelyzet miatt több hónapra is akár elutaztunk.
Beléptem a szobám ajtaján és körbenéztem. Minden úgy volt ahogy hagytam, de mégis irtóztam a látványtól. Rózsaszín szoba, rózsaszín hatalmas ágy, a ruhásszekrényemben ezernyi magassarkú cipő, és ruha. Én meg azt hangoztattam milyen kevés van. A sminkkészletem ott hevert a tükröm előtt. Mindig az volt a célom, hogy jól nézzek ki, és hogy tetszek a fiúknak. Micsoda elkényeztetett liba voltam!
Ha a ház bármelyik pontjára néztem csak azt láttam, hogy minden rólam szól.
Pár perccel később Jill nyitott ajtót a sokadik csengetésemre. Karikákkal a szeme alatt kontyba fogott hajjal, alvásra készen.
- Nem bírtam tovább otthon. Aludhatnék csak ma éjszakára nálad?
- Persze. Gyere be!

2 fejezet - A mesekönyv

Sziasztok! 

Bocsánat az újabb késésért, 

többet már nem fogok csúszni. 

Jó olvasást! 

Ölel: Emma

2 Fejezet

A reakciómat várta, hogy megszólaljak. Nekem a félelemtől úgy elszorult a torkom, hogy ha beszélni is akartam volna, akkor sem jött volna ki egy hang se rajta. 

Úgy látszott megunta, hogy lesokkolódva állok egy helyben, mert megragadta a karomat, és elkezdett húzni. Próbáltam elfutni, vagy kitépni magam a markából, de ő meglepően erősen tartott. Mindig ilyen erős volt? 

Egy ideig mentünk amíg el nem értük a házukat. Behúzott az ajtón, egyenesen a szobájába. Ekkor elengedett, és kulcsra zárta az ajtót, én meg a szoba legtávolabbi sarkába húzottam minél messzebb tőle. 

- Kérlek, Fly! Engedd hogy megmagyarázzam! Nem az aminek látszik - óvatosan felém lépett, szemei könyörögve kutatták értetlen tekintetemet. Remegő térdekkel hátráltam, de a falba ütköztem. Erőt vettem magamon, és lenyeltem a torkomban ragadt fojtogató gombócot. 

- Miért tetted ezt? Mit csinált az a szerencsétlen ember, hogy... hogy... megölted?! Megölted! Te jó ég, gyilkos vagy! Én meg szerettelek, és te voltál a legjobb barátnőm! Ezért titkolóztál? Velem is végzel? Ó, Istenem, Jill! 

A mondandóm végére patakokban folytak a könnyeim. 

- Figyelj rám Fly! Soha, de soha nem bántanálak! És az amit most fogok mondani neked az a tiszta igazság! Elhiszem, hogy most a te szemedben egy szörnyeteg, gyilkos vagyok, de kérlek hidd el amit mondok! Kérlek! - minden mondatnál egyre közelebb jött hozzám, végül már könnyezve fogta a csuklómat. 

Hosszú ideig könnyáztatta szemébe néztem, majd pillantásom a kezemre esett, amelyet kétségbeesetten szorongatott. A tőle kapott karkötőmet viseltem, a Bízz bennem felirattal. Egy nagyot sóhajtottam, majd még egyet, majd még egyet. Próbáltam lenyugtatni magam.

- Rendben - szólaltam meg remegő hanggal. Ő is követte a példám, vett egy nagy levegőt, majd belefogott különös történetébe. 

- Gondolom hallottad a hírekben azt a sok öngyilkosságot. Én tudom, hogy miért van. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de így van. Három éve létre jött egy új faj. Erősek, gyorsak, szépek, ellenállhatatlanok, de nem a vért szívják, hanem az emberből az örömöt, a boldogságot, a szeretetet, és a reményt, őket úgy hívják, hogy a rablók. Emlékszel arra a mesére amit kicsi korunkban olvastak fel nekünk a szüleink? Az Örömhozókra? Ami benne volt minden igaz. Az örömhozók pedig majdnem olyan erősek mint a rablók, de van egy képességük is. Mindegyiknek más. És én örömhozó vagyok. 

Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ha mások lennének a körülmények biztos elnevetném magam, és közölném Jillel, hogy "ez jó vicc volt". 

- Aha. Igen. Mielőtt még mennél megmenteni a világot a gonosz rablóktól, ébreszt fel Csipkerózsikát, és kérdezd meg milyen altatót szed! Ma éjjel tuti nem fogok tudni aludni. Ezt tudod kinek add be! 

Jillt megkerülve rohantam az ajtóhoz. Ő pillanatok alatt ott termett előttem, és karba tett kézzel állta el az utat az ajtónál. 

- Engedj ki ebből az átkozott házból! - kiáltottam rá. 

- Nézd, be tudom bizonyítani! - egy valami repült el a fejem mellett. Összerezzentem, és remegve konstatáltam, hogy Jill körül lebeg a levegőben. Most úgy dülledt ki a szemem, hogy féltem kiesik. 

- Ez valami trükk! Nem hiszem el! - pedig kezdtem hinni, de úgy féltem, hogy nem akartam. Zihálva lélegeztem. - Akkor "lebegtesd meg" azt ott! - Mutattam az íróasztalra. Az meg megemelkedett. A rajta lévő ceruzák hangos csattanással értek földet. Lapok zizegése hallatszott, én meg az ajtóban álló lányt néztem meredten. - Akkor azt! - a foteljére mutattam, ami pillanatok alatt felröppent a levegőbe. - Azt! - Biccentettem az ágya felé. Egyre gyorsabb lett a lélegzésem, mert az ágy is ellenállt a gravitációnak. 

- Hidd már el! Ez az igazság! 

- Nem hiszek neked! - makacskodtam. Már alig kaptam levegőt. 

- Jól van. Ezt már sokszor megkérdeztem! Láttam, hogy megérint az a rabló, tehát kiszívott valamennyit belőled. Mitől félsz a világon a legjobban? - nézte fürkészően az arcom. 

Már majdnem unottan rávágtam, hogy a cápától, amikor megdermedtem. Félelem. Erről a szóról beugrott egy emlékkép. 

- A macskától. - vontatott volt a hangom. És rájöttem, hogy rettegek a macskától. Pedig úgy rémlett eddig nem féltem tőle. Már nem bírtam tovább itt. Át kell gondolnom az egészet. 

- Kérlek Jill! Engedj elmenni! Az esti eseményeket ígérem senkinek sem fogom elmesélni! Csak engedj el! - suttogásnál hangosabb hang nem jött ki a számon. 

- Rendben. Elkísérlek. - fordította el a kulcsot a zárban. 

- Ne! Egyedül akarok menni. 

Jill kinyitotta az ajtón, és elkezdtem futni. Soha nem tudtam jól futni, de úgy éreztem, hogy most egy világbajnokot is lehagytam volna. Kirobogtam az ajtón, és hazafelé vettem az irányt még mindig futva, ami azért baj, mert elég messze lakunk egymástól. Nem akartam buszra szállni, és összetalálkozni egy rablóval. Te jó ég, miket gondolok! Nincsenek is olyanok, hogy rablók, örömhozók, vámpírok, esetleg boszorkák. De biztos ami biztos futottam hazáig. Otthon anyáék a nappaliban üldögéltek, és amikor megláttak mosollyal az arcukon fordultak felém, de amint meglátták a könnyáztatta arcom mindketten felpattantak. Mielőtt még megszólalhattak volna félig lihegve, félig sírva elkezdtem beszélni. 

- Kérlek titeket ne faggatózzatok, és ne keressetek! A szobámba leszek. Jó éjt! - hadartam. 

A szobámba érve kulcsra zártam az ajtóm, és épp azt tervezgettem, hogy lenyelem a kis fém darabkát, aminek segítségével ki tudnék menni az ajtómon. 

Nem érdekelt, hogy izzadt vagyok, cigaretta, és szesz szagú, bedőltem az ágyamba. Behunytam a szemem. 

Bevillant az, hogy a srác megérint, és Jill leteperi. A szobában repkedő tárgyak, és a macskák. Már a gondolatától, is borsódzik a hátam. Ez normális? Nem? Akkor meg mi van velem? Megőrültem? Jillnek igaza van? Tényleg léteznek azok amiket felsorolt?  Na, most határozottan jó lenne, ha Csipkerózsika beugrana pár szem altatóval a kezében. Én is most aludni akarok olyan mélyen, hogy elfelejtsek mindent ami ezen a napon történt. Hát boldog születésnapot Fly! És a gondtalan édes öntudatlanságába estem. 

### 

Az utóbbi napjaimat gondolkozással töltöttem. Elhiggyem Jillnek amit állít a világról? 

A szüleim rettenetesen aggódtak értem, és naponta egy tál levest tudnak lenyomni a torkomon. Nagyon fáj fájdalmat okozni nekik, és becsapni őket. Minden reggel felöltözöm és kilépek a házból. Megvárom amíg elmennek dolgozni, aztán visszamegyek a házba. Nem vagyok még képes Jillre nézni, mert kiakadok. A szülinapom utáni napon felhívott, én meg a falhoz csaptam szegény telefonomat. Ennek, bár nem tudom biztosan, de szerintem egy hete. Most is a házban ténfergek és a Leoval folytatott tegnapelőtti párbeszédem jár az eszembe: 

A szobámban ültem, és a fejemet a térdemre hajtva az ágyneműmet tanulmányoztam. Valaki kopogott a teraszajtómon. Ijedtemben összerezzentem, és elkezdtem remegni. 

- Hahó! Madárka! Tudom, hogy itt vagy. - verte az üveget. A hangja alapján is megismertem volna, de a megnevezésem miatt  biztos voltam benne, hogy Leo az. 

Kinyitottam az ajtót - Na jó, hogy kerülsz ide? Ez a második emelet, hogy tudtál felmá... Jesszus, mi történt az arcoddal? - kerekedett el a szemem. Az olajbarna arca egyik oldala teljesen felhorzsolódott, és a bal szeme be volt dagadva. 

- Á semmiség. - legyintett. - Miért nem jöttél suliba? - hallgattam. Nem akartam beszámolni a történtekről neki. - Jill mindent elmesélt é... 

- Tessék? - a hangom olyan magas volt, a döbbenettől, hogy csoda, hogy nem tört be az üvegablak. - Elmondta azt a mesés baromságot? 

- Nem baromság. - mondta halk csendes hangon. - Én is olyan vagyok. 

- Mi van? Itt mindenki megőrült?! - emelkedett a plafonig a szemöldököm. - Na jó! Menj innen! Menjetek a közelemből! 

- Fly 

- Most- üvöltöttem az arcába, majd rácsaptam az ajtót. Elfordultam, és az ajtónak dőltem. Kétségbeesetten próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem szabad sírnom. Visszafordultam de akkor már nem volt ott.

Az üres házban próbáltam lefoglalni, magam, ezért a nappaliban lévő könyvespolchoz mentem. Az ujjamat áthúztam a könyvek gerincén, majd ledermedtem. Úgy kaptam el a kezem a mesekönyvről, mintha megégetett volna. Anélkül, hogy tudatába lettem volna leemeltem a polcról, a kezeim között forgattam, majd leültem egy kanapéra. Szemeimmel csak úgy faltam a sorokat.

Örömhozók 

Egyszer réges régen, élt egy palotában a királylány, az apjával együtt. 

A királykisasszony beleszeretett egy vitézbe. Nézte, ahogy a nap megcsillan a délceg páncélján, a szeme mint a borostyán, a haja akár az éjszaka. 

A férfi volt a legerősebb hetethét országon. Legyőzött már óriást, hétfejű sárkányt, boszorkányt, varázslót. Ő még a királynál is gazdagabb volt. Még király is lehetett volna, de neki nem erre fájt a foga. Mást akart elrabolni az udvarból. 

Éjnek idején kopogtattak a királylány erkélyén. Gyönyörű lányka ébren volt, s kinyitotta az ajtót. 

A délceg állott ott, és szónoklatot mondott. 

- Édes királylány! A szívem, s lelkem tiéd. Gyere velem, fogd meg a kezem. Feleségem leszel, ha akarod, kedvesem! 

A királyleány szíve megdobogott, majd kicsattant a boldogságtól. Mosolyogva fogta meg a vőlegénye kezét. 

De, jaj! Minden boldogság eltűnt belőle. Lidérces emlékek kísérték. Félt mindentől, tárgytól embertől. Fűtől, fától, bokortól, égtől, faltól, tetőtől. 

A férfi csak vészjóslóan kacagott. Most már ő volt boldog. Kiszippantotta belőle az örömöt, mert ő rabló volt. A nagyon erős, és gyors boldogság rablója. 

Felszökkent, és ívesen, és sértetlenül ért földet a magas erkélyről. 

A királylány összekuporodva, mint egy labda, ült remegve. 

A király kikiáltotta, hogy annak adja a lányát, és az egész királyságát aki, kigyógyítja ebből a kórságból. 

Sokan próbálkoztak, de mind hiába, nem gyógyult meg a király lánya. 

Egyszer csak egy vándor legény, kinek a tarisznyájában kemény a kenyér, betoppant a palotába. Jól megnézte a királyságot magának, majd megakadt a szeme a vitézen. A legény tudta mi a baj a királylánynak. Hogyne tudta volna, mikor ő örömhozó volt. Ahhoz, hogy meggyógyítsa a szegény, remegő lánykát, le kellett győznie a rablóját. Eléje állott hát, és elkezdtek küzdeni. A rabló természetesen felismerte ősi ellenségét. 
Sokáig küzdöttek egymással, és amikor már úgy tűnt, hogy a rabló fog nyerni, a legénynek eszébe jutott, hogy mennyi mindenkitől meg kell mentenie a páncélost. Erőre kapott, és egy végleges csapással legyőzte a rablót. Mindenki néma csendben volt. 
Amikor éppen megragadták volna a vándor legényt, hogy börtönbe dobhassák, egy kis apród rohant le a lépcsőn azt kiabálva, hogy a királylány meggyógyult. Nagy örvendezés lett. A legény felfutott a királylányhoz, aki már abba hagyta a remegést, de még mindig komoran bámult maga elé. 
A király búsan sóhajtott egyet. A vándor a király elé állt, és elkezdett beszélni. 
- Uram királyom, én meg tudom gyógyítani őt, ha ő lesz a királylányom! 
Majd odament a királyleányhoz, és megfogta apró, törékeny kezét. Melegség áradt végig bennük. 
S a királylány szemébe visszatért a boldogság. 
Összeházasodtak, és a vándor lett a király!   
Bár senki sem tudja, de ő örömhozó volt, és ők még mindig léteznek, és vigyáznak ránk. De pszt! 

 Ne mond el senkinek! 

Vége! 

Írta: Ismeretlen 

Vajon ki írta? Tényleg igaz volna? Minden tény ezt igazolja: A férfi aki megérintette a karom, a hirtelen félelmem a macskák iránt, Jill vallomása, Leo hirtelen eltűnése az erkélyemről. 

A mesében is a rabló az erkélyről ugrott le. Lehet, hogy Leo rabló? Dehogyis, akkor Jill tuti nem állna szóba vele. Miket gondolok! Nincsenek rablók, se örömhozók. De ha lennének az megmagyarázza a sok rettegést, és öngyilkosságot. DE NEM! NINCSENEK SE RABLÓK, SE ÖRÖMHOZÓK! 

Te jó ég, megőrültem! Magammal vitázok. 

A szoba végébe, jó messze tőlem, elhajítottam a könyvet, és felrohantam a szobámba. Teljesen össze voltam zavarodva. 

Pár órával később különös zajokat hallottam. Lábdobogás, sikítás.Legszívesebben elbújtam volna a takaróm alá mint régen ha féltem. De most nem fogok! Vagy igen. Nem akkor sem! Oké, délután 3:22. Anyáék még dolgoznak. Megfogtam, egy jó nehéz tárgyat, amivel akár meg is védhetem magam, ami egy kis kupa volt. Nagyon lassan, és halkan lelopóztam. Az a látvány ami lent fogadott megdöbbentett. Anya a nappali közepén ült összegömbölyödve, mint a mesében a királylány, és apa ugyanígy tett, csak a konyhapadlón. Elkerekedett szemekkel, a bőgés szélén állva álltam a lépcső alján. Lassan óvatosan odamentem anyához, és reszkető hangon megszólaltam. 

- Anyuci? - kinyitotta a szemét, és figyeltem a rettegéstől eltorzult arcát. 

Egy hatalmas vérfagyasztó sikolyt hallatott, amitől már sírtam. Még egy sikoly, aztán még egy, de ezt már apukám adta ki. 

Elkezdtem hátrálni, de valamibe megbotlottam. Fájdalmasan felnyögtem, és felkönyököltem. Az örömhozók volt az amit a lábamnál találtam. Most már hittem Jillnek. Léteznek, az örömhozók léteznek, tehát Jill is az. Ő megtudja gyógyítani őket. 

Lélekszakadva rohantam a szobámba a telefonomért, de csak a darabjait találtam. Hát persze! Én hülye eltörtem! Eszembe jutott, hogy van egy vezetékes telefon az előszobában. Szerencsére tudtam fejből Jill telefonszámát, és már futottam is le. Kezdek nagyon belejönni a futásba. Felkaptam a kagylót, és imádkoztam, hogy Jill be legyen kapcsolva. Kicsöngött. Ez az! 

- Haló, ki az? - szólt bele egy idő után Jill hangja. 

- Istenem Jill! - sírtam bele a telefonba. 

- Fly? Úristen! Mi történt? 

- Anya, és apa! Hiszek neked. Ne haragudj, hogy eddig nem hittem! Segítened kell! Gyere hozzánk! 

- Persze! Azonnal megyek! - Azzal letette a telefont.