Megszállott

6. Fejezet 

Mikor Mr. Richard  lazán közölte velem, hogy most már gyakorlatban is hasznosíthatom a tudásom, rengeteg érzés kavargott bennem. Félelem, megdöbbenés, szorongás, de ezek mind eltörpültek amellett, hogy mennyire büszke voltam magamra, és nagyon boldog voltam. Végre tehetek valamit a szüleimért. Csak ezért vagyok itt, és ezért nem rohanok ki a világból a takarómmal, és a plüssmacimmal együtt a pánikszobába. 

A barátaim egész nap, és Mason meg Azár még éjszaka is próbáltak lebeszélni erről, a szerintük veszélyes hülyeségről. Evan volt az egyetlen aki nem akart megakadályozni, helyette hasznos tanácsokat adott. Elmondása szerint, ha sikerült őt legyőznöm, egy rabló nekem gyerekjáték lesz.
Mikor leszállt a sötét este "védelmezőimmel", (akik ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek, esetleg segítsenek) léptem be egy szórakozóhelyre.
- Jill! - szólítottam meg barátnőmet- Hogy lehet felismerni egyet? - utaltam a rablókra.
- Nem mondom meg. Menjünk haza- á, még mindig dühös rám!
- Leo?
- Bocsi, Madárka. Egyet értek Jillel- nézett rám sajnálkozva, ugyanakkor határozottan.
- Cheri?- válasznak egy fejrázást kaptam.
- Mason? - emeltem a tekintetem a mindig jókedvű, de most kivételesen komoly tekintetű fiúra. Tőle is nemleges választ kaptam.
- Azár?!- keztem nagyon kiakadni, mert mikor ránéztem rögtön heves fejrázásba kezdett. Hogy mernek megakadályozni abban, hogy segítsek anyuéknak?!
- Legalább te mond meg!- akadt meg a szemem a harmadik barátnőmön.
- Azután árulom el miután nyuszivá változtatlak, és bezárlak egy dobozba, és egész nap rajta ülök, hogy ki ne szökj. Na, akkor elmondom.
Megkövülten néztem Dikét, és inkább az utóbbi időben figyelni fogok rá, hogy meg ne érintsen.
Elkeseredetten néztem Eavanre, aki lazán támaszkodott a falhoz. Ő volt az utolsó reményem.
- Kérlek mond el!- vetettem be a bociszemeimet.
- Az emberek vonzónak, és gyakorlatilag istennek látják őket- kezdte, mire a többiek a szavába akartak vágni, ő pedig rájuk vetett egy pillantást, majd mindenki ledermedt úgy ahogy voltak.
Nem is tudtam, hogy Evan még gondolatban is tudja befolyásolni az emberek tetteit.
- Szóval, amit az emberek látnak annak az ellenkezőjét látjuk mi.
- Tehát- köszörültem meg a torkom - ha körülnézel a teremben látni fogsz egy ronda, és visszataszító embert.
- Aha
- Evan, te állat! Ha nem lennél a bátyám megölnélek - úgy látszik Evan megtörte a varázst, mert pillanatokon belül mindenki a srácot szidta.
- Egyszer úgy is megtudta volna- védekezett.
- Nos, ti így látjátok meg a rablókat - tereltem vissza a témát - És én hogy fogom kiszúrni őket? Rajtam is hat?
- Néz körül, és kiderül- tanácsolta Azár. A többiek elég csúnyán néztek rá- Most mi van? Ti nem vagytok kíváncsiak?
- Oké. Akkor van a teremben rabló?- érdeklődtem izgatottan.
- Van. Nem is egy- tájékoztatott Leo- Stipstop, enyém a szőke!
- Na, nem. A szőkétől múltkor kaptam egy monoklit. Viszonoznom kell neki!-ez a kijelentés nagyon meglepett, mert Jilltől jött.
Kis idő alatt káosz lett körülöttem, mert mindenki a szőkét akarta elkapni. Ez elég bizarr, mert arról szólt a vita, hogy éppen ki gyilkoljon meg valakit. Illetve valami szörnyűt. Ehhez a gondolathoz még hozzá kell szoknom, hogy nem embereket ölnek, hanem szörnyetegeket emberi testben.
A vitatkozás közben körülnéztem. Az emberek táncoltak nevette, szórakoztak a villódzó fénybe. A padlón színes kerek foltok csusszantak át a padlón az emberek ruháin át újra a padlóra huppanva. Kiválasztottam egy szimpatikusat, és azt követtem. Egy férfin aki a bárpultnak támaszkodva nézelődött, átkelt a kék fénypötty. Megakadt a szemem a magas, és izmos pasason. Alaposan végigmértem, mert volt valami furcsa rajta. Nem viselkedett gyanúsan, de mintha körülötte a színek homályosak lettek volna. Becsuktam a szemem, és megráztam a fejem. Biztos a cigarettafüst ment bele, de mikor kilestem szemhéjaim alól a pasast még mindig körülölelte a homályosság.
Rápillantottam Cherire, és ő még mindig hevesen vitatkozott. Tehát nem ő szórakozik, azzal hogy fura dolgokat láttat velem.
- Pszt, Evan - löktem oldalba, mire ő elszakította a tekintetét a vitázóktól, és kérdőn felém pislantott- A pultnál, a kék pulcsis?
- Rabló. Honnan tudtad?-
- Azt hiszem én is látom őket- mondtam csendben. A zsebemhez nyúltam, és ellenőriztem, hogy megvan-e még a késem.
- Nos, gyerekek én mentem kinyírni a szöszit.
Erre a többieknek sem kellett több, mind felpattantak.
- Megörültél? Gyere vissza, ez nem vicces- kiabált utánam Jill.
Elengedtem a fülem mellett a szavait, és tovább folytattam utamat. A kiszemeltem egy hosszú szőke hajú lány volt. Magasabb volt nálam körülbelül tíz centivel. Épp jókor időzítettem, mert a rabló pont a mosdóba ment volna. Túl nyilvános hely. Körülnéztem, és a lánymosdó után van egy takarító szertár. Tökéletes!
A rabló már éppen belépett volna a mellékhelységbe, mikor gyorsan előresietve megragadtam a tarkóját, és villámgyorsan beléptem vele a szertárba, majd magunkra csuktam az ajtót.
- Mit képzelsz magadról te kis... - itt elakadt, amint meglátta a kezembe az éles fegyvert- Hah, te is egy örömhozó vagy. Mennyit kell még megölnöm közületek?
Egy igazi rabló libával volt dolgom, aki szerencsére nem tudja, hogy ember vagyok. Mikor a szórakozóhelyhez értem még volt bennem egy kis irtózás arra gondolva, hogy gyilkolnom kell. De amit mondott, hogy kiket kell még megölnie közülünk, már csak düh maradt bennem.
- Milyen kicsi a világ! Te meg rabló vagy. Vagyis csak voltál- azzal rávetettem magam.
Az volt az utolsó dolog amit érzékelni tudtam, hogy kinyílik a szertár ajtaja, és mivel nem halottam sikítozást valószínűleg a barátaim voltak.
Mikor hosszadalmas ütések, és rugdalózások után egy jól irányzott végzetes döfést a szívébe talált ködévállt. A hallott rablók teste felszívódik, és vagy a végtelenségbe, vagy a pokolba kerülnek. Remélem az utóbbi.
- Tej jó ég Fly! Jól vagy?- pattant mellém Cheri, és felsegített.
- Persze -álltam fel zihálva- Miért ne lennék jól?
Egy képet mutatott Cheri a fejemben, amin ha jól látom én vagyok. Bár nehéz elhinni, hogy ez a kecsesen mozgó lány én lennék. A képen a rabló kése épp felszántja a karomat, mire felnyögök.
- Auu- jutott eszembe, hogy épp fáj a karom, és amint lepillantottam rá megláttam, hogy épp vérzett.
- Ezt le kell  fertőtleníteni. Gyere- fogott közre a testvérpár.
- Nem, jól vagyok. Még maradni akarok.
- Már mindent bizonyítottál. Elképesztő voltál, de most menj haza!- próbált meggyőzni Mason
- Persze, még biztasd is!- ripakodott rá Jill.
- Majd mi visszavisszük a házba- pillantott Evan Cheri felé titokzatosan, és aggódóan. Valamit titkolnak előlünk.
- Rendben, visszamegyek- sóhajtottam megadón.
Az út rövid, és csendes volt. A házban senkit sem találtunk, és mi Cherível átmentünk a fürdőszobába, ahol megtaláltuk az elsősegélydobozt.
- Bocsi, de ez kicsit csíp- szabadkozott, mert a fertőtlenítő égető érzésétől felszisszentem.
- Semmiség- legyintettem a szabad kezemmel.
- Ez igenis az! Van róla fogalmad hogy megijedtünk, mikor láttuk, hogy megszúrt? Mi van ha máshol talált volna el? Hmm?
Olyan anyáskodóan beszélt, hogy önkéntelenül könnybe lábadt a szemem. Már megbeszéltem magammal, hogy nem fogok sírni többé, ezért visszanyeltem kibuggyanni készülő könnycseppemet.
- Ahelyett, hogy latolgatni kezdenénk, hogy "mi lett volna ha", inkább, hogy mit titkoltok Evannel a többiek elől.
Cherí úgy összerezzent, hogy nagyon rányomta a karomra vattát. Nem mondott semmit, csak csendben lesütött szemekkel nézett maga elé.
- Figyelj, nekem bármit elmondhatsz. Bármit- néztem mélyen a szemébe, és próbáltam bizalmat sugározni a tekintettembe. Várjunk csak! A dejavu úgy csapott belém, hogy még lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra. Ugyanezt mondtam Jillnek, mikor az iskola udvarán voltunk. Gondtalanul. Nem merte elmondani nekem, ezt az egész rablós dolgot. Én pedig nagyon tudni akartam azt a titkot, és nem lett jó vége annak. Lehet, hogy ezt sem lenne szabad tudnom.
Cheri sóhajtott egy nagyot.
 - Az a helyzet, hogy ezt Mr. Richardon, és Evanon kívül senki sem tudja- bekötözte egy fáslival a karom, és elengedte.
Éreztem benne a feszültséget, és a szorongást.
- Bennem megbízhatsz- suttogtam nagyon, de nagyon halkan.
- Az úgy volt, hogy a nagynénémmel voltunk-kezdett bele a mesélésbe, miután átgondolta, hogy elmondhatja-e nekem- Vihar volt, és teljesen eláztunk, mert nem volt esernyőnk. Hogy meg ne fázzunk a rövidebbik úton indultunk haza, ami egy sikátoron át vezetett. Evan azzal viccelődött, hogy mindjárt jön a baltás gyilkos, aki fejeket gyűjt, hogy megegye reggelire. Én csak nevettem rajta. Tizenkettő voltam. Mikor az égen egy villám éppen felvillant, akkor két sötét alakot pillantottunk meg. Rablók voltak. Mikor az egyik megfogott, és szívta volna ki belőlem mindent, valami rendellenességem van. A rabló kiszívott belőlem egy darabkát, ami a vihartól való félelmem volt.
-Jaj, Cheri!- öleltem magamhoz a remegő lányt. Ilyen fiatal volt mikor mindezt átélte!
- Azóta ha vihar van bekattanok- suttogta a vállamba.
- De hát ma vihar lesz.
- Ezért kellett visszamennünk Evannel ide. Ilyenkor Mr. Richard mindenkit elküld innen.
Az ajtó megnyikordult, és Evan lépett be rajta.
- Öhm, Cheri! Nekünk mennünk kell, tudod...
- Nyugi! Elmondtam neki- indult meg kifelé, mire én is ösztönösen felálltam.
- Megyek veletek. Segítek- pillantottam a lányra.
- Ne! Inkább menj haza! Nem lesz szép látvány. Olyanokat mondok, vagy teszek amiket valójában nem gondolok úgy- magyarázta kétségbeesetten.
- De szeretnélek támogatni.
- Tényleg menj el. Én már megszoktam élni ezzel. Lehet, hogy te nagyon kiakadnál. Ilyenkor egy olyan helyre kell zárni ahol nem tudja megsebezni magát. A küzdőterembe- ölelte át Evan a húga vállát, és nyomott egy puszit a fejére.
- Biztos meglesztek?
- Naná. Menj csak, pihend ki magad!- tessékelt ki a házból Cheri.
- Sziasztok!- öleltem át őket. Mielőtt kiléptem volna a házból még visszafordultam. Jó mélyen belenéztem a szemeibe. Annyi mindent mondtam volna neki.
- Tudom- mosolyodott el halványan a lány.
A sötét januári éjszakába meredve sétáltam haza. Valahogy annyira szeretnék segíteni nekik.
Az idő hűvös volt, és már lógott az eső lába. A felhős égbolton egy foltban kilátszottak a csillagok. Lehetett látni a gyönyörű, fényes csillagokat. Már a kapumnál voltam, mikor elővettem a telefonom, és átnéztem az üzeneteimet. Reménykedtem benne, hogy az intézet küld egy üzenetet, amiben ez áll: Kedves Miss Turner! Értesítjük önt arról, hogy a szülei teljesen felépültek, és holnap már jöhet értük. 
De nem. Nem volt semmiféle ilyesmi.

### 

A hetek teltek és múltak. Minden napom ugyanaz volt. Rablókat öltem, mert csak egyedül az az egy cél lógott a szemem előtt, hogy a szüleim felépüljenek. Igen, először még ez volt. 

Miután naponta rablók tömegeit intéztem el nem kaptam egy üzenetet sem. Ahogy ott álltam a tükör előtt, és figyeltem, hogy a szemem fáradt, és karikás, teljesen lefogytam, és az arcom besüppedt, szembesültem azzal, hogy legyőztek. A harc nem számít. Boldogtalan, barátságtalan, és végtelenül fáradtnak éreztem magam. Elérték amit akartak. Tönkretették az életemet. Nem tett boldoggá az sem, hogy jelentősen kevesebb rabló van amióta megjelentem. Az sem, hogy tömegek százai épülnek fel az intézetekben. Semmi sem tett boldoggá. Egyedül a bosszúvágy hajtott. 

Néhány nappal ezelőtt, Mr. Seggfej kirakott a csapatból, mert egy újoncot bevittem egy rablók&Én háborúba, ami annyit takar, hogy a rablók többségben rám támadnak, én meg legyőzöm őket. 

Aznap esti párbeszéd még tisztán él a fejemben. 

- Kérlek, felejtsd el ezt az egészet! Menj haza, vagy kezdj új életet, és folytasd a sulit! Nem látod mit tettél magaddal!- kérlelt Jill könnyes szemekkel. Most az egyszer nem hatnak meg a könnyek. 

Az összes (volt) barátom jelen volt ekkor, szomorúan, és csalódottan meredtek rám. 

- Szállj már le erről a témáról! Maradok a rabló vadászatnál, és nem akadályozhatsz meg ebben. Ennek a megszállottja vagy! Nem folytatom a sulit!- üvöltöttem életemben először Jillre, akinek már folytak a könnyei. 

- Kettőnk közül nem én vagyok a megszállott- suttogta. 

- Folytatom ezt a közösség nélkül- azzal hátat fordítottam, és azóta nem láttam őket.