Kedves olvasók!
Megint nem sikerült időben meghoznom
az új részt, és ezt nagyon röstellem.
Itt a következő fejezet. Komizzatok, hogy
tudjam mi a véleményetek az irományomról!
Kellemes olvasást!
Ölel: Emma
Megint nem sikerült időben meghoznom
az új részt, és ezt nagyon röstellem.
Itt a következő fejezet. Komizzatok, hogy
tudjam mi a véleményetek az irományomról!
Kellemes olvasást!
Ölel: Emma
3. Fejezet
Az ablaknak dőlve idegesen, és sírva vártam Jill érkezését. Nem kellett sokat ácsorognom, mert két perc alatt ért oda a kapunkhoz. Hogy csinálta, amikor busszal ide az út tízperc? Ja tényleg, örömhozó akik nagyon gyorsak. Szoknom kell még ezt.
- Jill. Nagyon, de nagyon sajnálom!- borultam a nyakába. Kicsit eltolt magától, és aggódva fürkészte az arcomat.
- Mi történt? Azt hittem valaki megtámadott! Miért sírsz?
- A..anya és apa. A a rabló.- sírtam tovább- Gyógyítsd meg őket! Félek!
- Jaj ne, azonnal intézem!- azzal egy pislantás alatt eltűnt, mire én összerezzentem.
Berohantam a házba, és láttam, ahogy Jill apám kezét fogja, kezd eltűnni az arcáról az ijedség. Mint a mesében, üres tekintettel mered a padlóra.
Barátnőm hatalmasat sóhajtott, mire kezdtem nagyon dühös lenni. Nem gyógyultak meg.
- De hát, megérintetted! Örömöt adtál nekik, és biztonságérzetet! Most megint boldognak kéne lenniük! Miért nem gyógyultak meg?
Jill felnézett, tekintetéből szomorúság áradt. Hirtelen előttem termett, mire ismét összerezzentem.
- Fly, kérlek nyugodj meg! Sajnálom, de még nem hallt meg az a rabló, aki tudod, megérintette. Fel fognak épülni, ne aggódj!- próbált megvigasztalni.
Megkerültem, és a szüleim elé léptem.
- Anya, apa! Tudjátok én ki vagyok?- fogtam meg a kezüket, mire mindketten elrántották.
- Igen, de hagyj már békén!- jött a megdöbbentő válasz anyától, nekem meg elkerekedett a szemem. Mi? Ilyet még soha életemben nem hallottam tőlük.
Megkerültek, majd felmentek az emeletre.
Álltam ott ledermedve, nem tudtam már sírni, mert kifogytak a könnycsatornáim. Minden az én hibám. Ha elhiszem Jillnek az egészet, figyelmeztetni tudom apáékat, de nem. Én kétségbeesetten kapaszkodtam, a rózsaszín felhős életembe, pedig akkor kellett volna már hinnem, amikor a tárgyak elkezdtek lebegni, de nem. Én akkor se hittem el, á dehogy!
Két kar fonódott körém, és csak akkor tűnt fel nekem, hogy Jill előttem állt.
- Sajnálom- mondogatta rendíthetetlenül- Tehetek érted valamit?
Nem akartam elmondani neki, az önostorozásomat, mert biztos ellenkezett volna, és nekem most nem erre van szükségem.
- Vigyél el ebből a házból. És mondd meg, hogy hogyan tudnék segíteni nekik, nektek!- suttogtam.
- Rendben, akkor gyere.- ragadta meg a kezem, és mentünk valamerre.- Van egy ház, ahol a város összes örömhozója lakik. Jó sokan vagyunk. Vannak akik harcolnak, és akik gyógyítanak, bár az inkább gyerekek, és idősekből áll. Én és Leo harcolunk. Eddig csak azért jártunk vissza a suliba, mert te ott voltál, és féltettünk. Most elviszlek ahhoz a házhoz, és meglátjuk, hogy miben tudsz segíteni.- magyarázta majd megtorpant egy kis albérlet előtt, és kinyitotta az ajtót.
- Ez lenne a nagy ház? - érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel.
Egy egyszerű kis házikó volt. Barátnőm a kérdésemen elnevette magát.
- Dehogy! De kellett egy búvóhely, mert a rablók folyamatosan kutatják a házunkat. A mögöttünk lévő háznak a téglafalába van beleépítve a miénk.
Odalépett egy ablak elé, ami kiderült nem is ablak, mert mikor elhúzta a függönyt egy újabb ajtó jelent meg a helyén. Egy kis kulccsal kinyitotta és velem együtt belépett rajta.
- Üdv itt nálunk!- mosolygott jót azon, hogy leesett állal figyelem az ő " kis viskójukat".
A viskó helyett egy hatalmas nagy luxusház tárult a szemem elé. Mindenfelé emberek voltak fura jelekkel a bőrükön. Voltak akik a nagy fehér színű kényelmesnek látszó kanapén ültek, és nevettek, vagy videó játékoztak. Vagy éppen a plafonon(!!!) sétáltak, esetleg vízsugarakkal dobálták egymást. Á, hétköznapi dolgok, aha.
Csak pislogtam, hátha képzelem-e ezt az egészet, de nem.
Időközben észrevették, hogy ott vagyunk, és köszöngetni kezdtek Jillnek, közben kíváncsian méregettek engem, amitől én nagyon zavarba jöttem, és lesütött szemekkel kullogtam a lány után.
- Szia Jill! Kit hoztál? - állt elénk egy viszonylag alacsony sármos mosolyú srác. Végigmértem, és lehetett olyan tizenhét éves, és neki is van valami fura krixkrax jel az arca jobb oldalán.
Mielőtt válaszoltam volna neki valami frappánsat, a barátnőm megelőzött.
- Ne most Mase. - biccentett felém a fejével, mire a srác megértően bólintott, és visszament a barátaihoz a kanapéra.
- Mi a fenének hoztad ide? Mondtam, hogy ő maradjon ki ebből az egészből!- bukkant fel a színen a mindíg vidám és laza barátom, Leo.
- Nagyon jól tette, és különben is, erkélyekről szökdécselő, csak is te döntöd el azt, hogy mikor mit, tudhatok. Sőt, azon nyomban haza is megyek, ha ezt óhajtod, ó magasságos!
A napomon, és tulajdonképpen az egész két hetemen felgyülemlett feszültséget rázúdítottam a fiúra, aki csak elhúzta a száját, ami még jobban felbosszantott.
- Ajaj, cinikus. Ez nem jó jel! Mi történt?
- A szülei, izé tudod...- mindig ezt csinálja ha nem tud megfogalmazni valamit.
- Rablótámadás, és most depressziósok, úgyhogy most megyek és megpróbálok nekik segíteni valahogy, ezért Jill...- biccentettem aprót jelezve, hogy induljunk.
Most vettem csak észre, hogy az egész teremben síri csend uralkodott, mert mindenki a jelenetünket nézte.
Kiértünk, egy folyosóra, a gyér világítás miatt a talajt figyeltem, nehogy orra bukjak.
- Mi az a fura jel, ami mindenkin rajta van?
- Ott ahol megérintettek minket először a rablók, megjelent ez a jel. Gyakorlatilag ez vezetett ide minket. Olyan volt mintha égne, úgy fájt, és minden lépéssel, ami a házhoz vezetett egyre enyhült- magyarázta Jill.
- A rablók nem szívták ki belőletek az örömöt?- csodálkoztam.
- Ha nem lennénk örömhozók akkor igen. Amikor az első alkalommal megérint minket, akkor rájössz mindenre. Aztán már nem hatnak ránk. Ja, és vannak különleges képességeink attól eltekintve, hogy szuper erősek vagyunk! - vigyorodott el Jill. - Én ugyebár láttad, dolgokat tudok mozgatni, Leo meg a tüzet tudja irányítani.
Csodálkozva néztem rá az említett személyre, ő pedig kivette a zsebéből a kezét, amiből tűzcsóvák pattantak ki. Elakadt a lélegzetem, a fiú lángjai visszavonultak.
- Azt a!- mosolyodtam el szélesen, aminek hatására barátaim kissé ellazultak.
- És neked hol van?- fordultam Jill felé.
- Mi?
- A jeled.
Felhúzta a blúza úját, és megmutatta a könyökén terpeszkedő mintát.
- És ez mikor történt?
- A nyári szünetben. - jött a megdöbbentő válasz mid a kettőjüktől. Kikerekedett a szemem.
- Azóta? Annyi ideje titkolóztok előlem?- próbáltam nem kiakadni, ezért másfelé tereltem a szót - És neked Leo, hol van?
A fiú a szája szélét rágta, és Jill is érdeklődve várta a választ.
- Hát, öhmm. Nem hiszem hogy meg akarjátok nézni.
- Miért?
- Mert a fenekemen van.
Pár pillanatig mindannyian csendben lépdeltünk, majd átgondolva a hallottakat egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Annyira jól esett végre őszintén nevetni a körülmények ellenére.
- Tudod mit? Talán tényleg nem akarom megnézni. - veregettem meg a vállát még mindig röhögve.
- Itt vagyunk.- jelentette be Jill ünnepélyesen.
Kérdeztem volna, hogy hol az az itt, de megint a torkomra fagyott a szó, amit beléptünk egy tízszer hatalmasabb terembe, mint a nappali volt. A háromnegyedét elfoglalta egy félig futó, és félig akadály pálya.
Voltak ott profibbnál profibb edzőgépek, súlyzók. Nem értem, hogyha a háztömbökben, a téglafalban vagyunk miért nincs fülledt levegő? Egyáltalán, miért van itt oxigén?
A terem szélén ült egy íróasztalnál egy középkorú, kissé ősz hajú férfi jegyzettömbökbe merülve.
- Legyél vele udvarias! Ő a főnök, és ő dönt mindenről.- suttogta a fülembe Leo.
Mikor már odaértünk a férfi elé akkor nézett fel a kemény tekintetű főnök.
- Á, sziasztok! Van egy új emberünk! Csodálatos! Üdvözöllek, James Richard vagyok!
- Fly Turner, jó napot! - fogadtam el a nekem tartott jobbját.
Leo és Jill egyszerre mozdultak meg. Nem értettem, de aztán rájöttem, mi volt a bajul, mivel Mr. Richard elengedte a kezem, és összeráncolt szemöldökkel pattant fel a székéből.
- De hisz ő ember! Hogy hozhattátok be ide? A szabályaim tiltják ezt! És ha kém?
- Biztosíthatom önt arról, hogy nem kém. A legjobb barátnőm kettő hete értesült a dolgokról, és ma a szüleit megtámadták, és nem sikerült meggyógyítanom őket egészen.
- Akkor sem tudna beállni közénk. Helyrerakónak nem lenne jó, mivel ő nem- hangsúlyozta ki a nem szócskát- örömhozó. Harcosnak gyenge, és sebezhető. Nincs hasznunkra.
Minden egyes szava egyre dühösebbé tett, és nem bírtam visszafogni magam.
- Kérem figyeljen rám! - ordítottam el magam, mire döbbenten rám meredtek. - Ma a szüleim megijedtek tőlem, aztán burkoltan közölték, hogy nem érdeklem őket. Szembesülnöm kellett a tényekkel, hogy a legjobb barátaim örömhozók, és a mese igaz. Most itt vagyok egy örömhozókkal teli házban, és próbálok hozzászokni, hogy tárgyak, és emberek repkednek a fejem mellett. És most ön közli, hogy nem vagyok semmire sem hasznos. Segíteni akarok! Harcolni, ha mást nem.
Csönd telepedett a szobára, és a főnök összeszűkített szemekkel vizslatott. Majd olyan gyorsasággal emelte fel az öklét, hogy szemmel alig lehetett követni. Ösztönösen elhajoltam az ütés elöl, ami végül nem ért célba.
- Megörült? - ordított fel Leo. Jill viszont teljes nyugalommal állt egy helyben.
- Reflexe jó.- kezdett el jegyzetelni Mr. Richard, majd Jill felé fordult - Mennyire erős?
- Egy emberhez képest nagyon.
Tehetetlenül karba tett kézzel ácsorogtam, és hallgattam, ahogy rólam jegyzetelnek.
- Rendben, Fly. Kap egy esélyt, minden nap keményen edzeni fog, és jómagam foglak betanítani, és harcost faragni belőled. És most ha megbocsájtotok dolgoznom kell.- mindezt rezzenéstelen arccal közölte.
- Köszönöm uram! Ígérem, hogy keményen fogok küzdeni! - virultam fel, és barátaim aggódó pillantásaikat, és tiltakozó szavait meg sem hallva indultam kifelé a teremből.
Segíthetek anyáéknak!
- Mr. Richard eddig senkit sem tanított be. - értek utol. Ettől a kijelentéstől még jobban büszke voltam magamra.
Miután kiértem a házból Jillel az oldalamon, nem törődve mások kíváncsi, vagy éppen döbbent tekintetekkel. Barátnőm egész úton magyarázott arról, hogy amit a fejemben forgatok baromi nagy hülyeség. Jól esett az aggódása, de idegesített, hogy arról akar lebeszélni, hogy segítsek anyáékon.
Otthon úgy éreztem magam, mintha én lennék a felnőtt. Kivételesen én nyomtam le az ő torkukon egy tál levest, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy szidnak engem, mert nem hagyom őket békén, és hogy lökdösik el maguktól a kezemet. De nem sikerült, és az első könnycseppek buggyantak is kifele.
Gondolva arra, hogy most utálnak mindent, és nincs életkedvük, sírva kezdtem elpakolni mindent a házból amivel kitudják oltani az életüket. Bezártam az ablakokat, és a bejárati ajtót, majd a hegyes dolgokat beraktam a spájzba, és a kulcsát eltettem.
Most én takargattam be, és kényszerítettem őket, hogy aludjanak. Miután megbizonyosodtam arról, hogy már húzzák a lóbőrt betelefonáltam a munkahelyükre, hogy családi vészhelyzet miatt több hónapra is akár elutaztunk.
Beléptem a szobám ajtaján és körbenéztem. Minden úgy volt ahogy hagytam, de mégis irtóztam a látványtól. Rózsaszín szoba, rózsaszín hatalmas ágy, a ruhásszekrényemben ezernyi magassarkú cipő, és ruha. Én meg azt hangoztattam milyen kevés van. A sminkkészletem ott hevert a tükröm előtt. Mindig az volt a célom, hogy jól nézzek ki, és hogy tetszek a fiúknak. Micsoda elkényeztetett liba voltam!
Ha a ház bármelyik pontjára néztem csak azt láttam, hogy minden rólam szól.
Pár perccel később Jill nyitott ajtót a sokadik csengetésemre. Karikákkal a szeme alatt kontyba fogott hajjal, alvásra készen.
- Nem bírtam tovább otthon. Aludhatnék csak ma éjszakára nálad?
- Persze. Gyere be!
A viskó helyett egy hatalmas nagy luxusház tárult a szemem elé. Mindenfelé emberek voltak fura jelekkel a bőrükön. Voltak akik a nagy fehér színű kényelmesnek látszó kanapén ültek, és nevettek, vagy videó játékoztak. Vagy éppen a plafonon(!!!) sétáltak, esetleg vízsugarakkal dobálták egymást. Á, hétköznapi dolgok, aha.
Csak pislogtam, hátha képzelem-e ezt az egészet, de nem.
Időközben észrevették, hogy ott vagyunk, és köszöngetni kezdtek Jillnek, közben kíváncsian méregettek engem, amitől én nagyon zavarba jöttem, és lesütött szemekkel kullogtam a lány után.
- Szia Jill! Kit hoztál? - állt elénk egy viszonylag alacsony sármos mosolyú srác. Végigmértem, és lehetett olyan tizenhét éves, és neki is van valami fura krixkrax jel az arca jobb oldalán.
Mielőtt válaszoltam volna neki valami frappánsat, a barátnőm megelőzött.
- Ne most Mase. - biccentett felém a fejével, mire a srác megértően bólintott, és visszament a barátaihoz a kanapéra.
- Mi a fenének hoztad ide? Mondtam, hogy ő maradjon ki ebből az egészből!- bukkant fel a színen a mindíg vidám és laza barátom, Leo.
- Nagyon jól tette, és különben is, erkélyekről szökdécselő, csak is te döntöd el azt, hogy mikor mit, tudhatok. Sőt, azon nyomban haza is megyek, ha ezt óhajtod, ó magasságos!
A napomon, és tulajdonképpen az egész két hetemen felgyülemlett feszültséget rázúdítottam a fiúra, aki csak elhúzta a száját, ami még jobban felbosszantott.
- Ajaj, cinikus. Ez nem jó jel! Mi történt?
- A szülei, izé tudod...- mindig ezt csinálja ha nem tud megfogalmazni valamit.
- Rablótámadás, és most depressziósok, úgyhogy most megyek és megpróbálok nekik segíteni valahogy, ezért Jill...- biccentettem aprót jelezve, hogy induljunk.
Most vettem csak észre, hogy az egész teremben síri csend uralkodott, mert mindenki a jelenetünket nézte.
Kiértünk, egy folyosóra, a gyér világítás miatt a talajt figyeltem, nehogy orra bukjak.
- Mi az a fura jel, ami mindenkin rajta van?
- Ott ahol megérintettek minket először a rablók, megjelent ez a jel. Gyakorlatilag ez vezetett ide minket. Olyan volt mintha égne, úgy fájt, és minden lépéssel, ami a házhoz vezetett egyre enyhült- magyarázta Jill.
- A rablók nem szívták ki belőletek az örömöt?- csodálkoztam.
- Ha nem lennénk örömhozók akkor igen. Amikor az első alkalommal megérint minket, akkor rájössz mindenre. Aztán már nem hatnak ránk. Ja, és vannak különleges képességeink attól eltekintve, hogy szuper erősek vagyunk! - vigyorodott el Jill. - Én ugyebár láttad, dolgokat tudok mozgatni, Leo meg a tüzet tudja irányítani.
Csodálkozva néztem rá az említett személyre, ő pedig kivette a zsebéből a kezét, amiből tűzcsóvák pattantak ki. Elakadt a lélegzetem, a fiú lángjai visszavonultak.
- Azt a!- mosolyodtam el szélesen, aminek hatására barátaim kissé ellazultak.
- És neked hol van?- fordultam Jill felé.
- Mi?
- A jeled.
Felhúzta a blúza úját, és megmutatta a könyökén terpeszkedő mintát.
- És ez mikor történt?
- A nyári szünetben. - jött a megdöbbentő válasz mid a kettőjüktől. Kikerekedett a szemem.
- Azóta? Annyi ideje titkolóztok előlem?- próbáltam nem kiakadni, ezért másfelé tereltem a szót - És neked Leo, hol van?
A fiú a szája szélét rágta, és Jill is érdeklődve várta a választ.
- Hát, öhmm. Nem hiszem hogy meg akarjátok nézni.
- Miért?
- Mert a fenekemen van.
Pár pillanatig mindannyian csendben lépdeltünk, majd átgondolva a hallottakat egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Annyira jól esett végre őszintén nevetni a körülmények ellenére.
- Tudod mit? Talán tényleg nem akarom megnézni. - veregettem meg a vállát még mindig röhögve.
- Itt vagyunk.- jelentette be Jill ünnepélyesen.
Kérdeztem volna, hogy hol az az itt, de megint a torkomra fagyott a szó, amit beléptünk egy tízszer hatalmasabb terembe, mint a nappali volt. A háromnegyedét elfoglalta egy félig futó, és félig akadály pálya.
Voltak ott profibbnál profibb edzőgépek, súlyzók. Nem értem, hogyha a háztömbökben, a téglafalban vagyunk miért nincs fülledt levegő? Egyáltalán, miért van itt oxigén?
A terem szélén ült egy íróasztalnál egy középkorú, kissé ősz hajú férfi jegyzettömbökbe merülve.
- Legyél vele udvarias! Ő a főnök, és ő dönt mindenről.- suttogta a fülembe Leo.
Mikor már odaértünk a férfi elé akkor nézett fel a kemény tekintetű főnök.
- Á, sziasztok! Van egy új emberünk! Csodálatos! Üdvözöllek, James Richard vagyok!
- Fly Turner, jó napot! - fogadtam el a nekem tartott jobbját.
Leo és Jill egyszerre mozdultak meg. Nem értettem, de aztán rájöttem, mi volt a bajul, mivel Mr. Richard elengedte a kezem, és összeráncolt szemöldökkel pattant fel a székéből.
- De hisz ő ember! Hogy hozhattátok be ide? A szabályaim tiltják ezt! És ha kém?
- Biztosíthatom önt arról, hogy nem kém. A legjobb barátnőm kettő hete értesült a dolgokról, és ma a szüleit megtámadták, és nem sikerült meggyógyítanom őket egészen.
- Akkor sem tudna beállni közénk. Helyrerakónak nem lenne jó, mivel ő nem- hangsúlyozta ki a nem szócskát- örömhozó. Harcosnak gyenge, és sebezhető. Nincs hasznunkra.
Minden egyes szava egyre dühösebbé tett, és nem bírtam visszafogni magam.
- Kérem figyeljen rám! - ordítottam el magam, mire döbbenten rám meredtek. - Ma a szüleim megijedtek tőlem, aztán burkoltan közölték, hogy nem érdeklem őket. Szembesülnöm kellett a tényekkel, hogy a legjobb barátaim örömhozók, és a mese igaz. Most itt vagyok egy örömhozókkal teli házban, és próbálok hozzászokni, hogy tárgyak, és emberek repkednek a fejem mellett. És most ön közli, hogy nem vagyok semmire sem hasznos. Segíteni akarok! Harcolni, ha mást nem.
Csönd telepedett a szobára, és a főnök összeszűkített szemekkel vizslatott. Majd olyan gyorsasággal emelte fel az öklét, hogy szemmel alig lehetett követni. Ösztönösen elhajoltam az ütés elöl, ami végül nem ért célba.
- Megörült? - ordított fel Leo. Jill viszont teljes nyugalommal állt egy helyben.
- Reflexe jó.- kezdett el jegyzetelni Mr. Richard, majd Jill felé fordult - Mennyire erős?
- Egy emberhez képest nagyon.
Tehetetlenül karba tett kézzel ácsorogtam, és hallgattam, ahogy rólam jegyzetelnek.
- Rendben, Fly. Kap egy esélyt, minden nap keményen edzeni fog, és jómagam foglak betanítani, és harcost faragni belőled. És most ha megbocsájtotok dolgoznom kell.- mindezt rezzenéstelen arccal közölte.
- Köszönöm uram! Ígérem, hogy keményen fogok küzdeni! - virultam fel, és barátaim aggódó pillantásaikat, és tiltakozó szavait meg sem hallva indultam kifelé a teremből.
Segíthetek anyáéknak!
- Mr. Richard eddig senkit sem tanított be. - értek utol. Ettől a kijelentéstől még jobban büszke voltam magamra.
Miután kiértem a házból Jillel az oldalamon, nem törődve mások kíváncsi, vagy éppen döbbent tekintetekkel. Barátnőm egész úton magyarázott arról, hogy amit a fejemben forgatok baromi nagy hülyeség. Jól esett az aggódása, de idegesített, hogy arról akar lebeszélni, hogy segítsek anyáékon.
Otthon úgy éreztem magam, mintha én lennék a felnőtt. Kivételesen én nyomtam le az ő torkukon egy tál levest, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy szidnak engem, mert nem hagyom őket békén, és hogy lökdösik el maguktól a kezemet. De nem sikerült, és az első könnycseppek buggyantak is kifele.
Gondolva arra, hogy most utálnak mindent, és nincs életkedvük, sírva kezdtem elpakolni mindent a házból amivel kitudják oltani az életüket. Bezártam az ablakokat, és a bejárati ajtót, majd a hegyes dolgokat beraktam a spájzba, és a kulcsát eltettem.
Most én takargattam be, és kényszerítettem őket, hogy aludjanak. Miután megbizonyosodtam arról, hogy már húzzák a lóbőrt betelefonáltam a munkahelyükre, hogy családi vészhelyzet miatt több hónapra is akár elutaztunk.
Beléptem a szobám ajtaján és körbenéztem. Minden úgy volt ahogy hagytam, de mégis irtóztam a látványtól. Rózsaszín szoba, rózsaszín hatalmas ágy, a ruhásszekrényemben ezernyi magassarkú cipő, és ruha. Én meg azt hangoztattam milyen kevés van. A sminkkészletem ott hevert a tükröm előtt. Mindig az volt a célom, hogy jól nézzek ki, és hogy tetszek a fiúknak. Micsoda elkényeztetett liba voltam!
Ha a ház bármelyik pontjára néztem csak azt láttam, hogy minden rólam szól.
Pár perccel később Jill nyitott ajtót a sokadik csengetésemre. Karikákkal a szeme alatt kontyba fogott hajjal, alvásra készen.
- Nem bírtam tovább otthon. Aludhatnék csak ma éjszakára nálad?
- Persze. Gyere be!
