Edzések szüntelenűl

5. fejezet 

A napjaim az utóbbi időben teljesen összefolytak. Fogalmam sem volt milyen nap van, és mennyi az idő. Mindenem csak az edzés körül forgott, alig aludtam, és csak Jillék miatt volt szerepem valamennyi közösségi életben. Na meg persze ez ellen ellenkezni sem tudtam, mert kiderült, hogy Evannek a képessége az elmét befolyásolja, így bármire ráveszi az embert, és ami felháborító: ezt bátran használta. 

Így ismerkedtem meg egy halom örömhozóval. 

Mason, akit már az elő napomon láttam, tizennyolc éves, százhetvennyolc centi. Elég izmos testalkata volt. Rövid barna haja összevissza állt a feje búbján, sár barna szeme szüntelenül vidáman csillogott. Nem volt valami jó humora, de mindenen tudott nevetni. Nagyon megértő, barátságos, és közvetlen srác. Ő is idén kezdte el az emberek megmentését. Ő teleportálni tudott bárhova, és tárgyakat tudott elővarázsolni, de csak ha tudta, honnan keresse azt. 

Cheriről, Evan testvéréről már halottam, és rendkívül szimpatikus lánynak találtam. Kicsit alacsonyabb volt nálam, karcsú alkata, és világos bőre az egyetlen dolog amiben hasonlított a bátyára. Sötétbarna szeme meleg, és barátságos, szép arca, telt ajkai mindig mosolyra görbültek, mikor meglátott. (Eléggé összebarátkoztunk) Hullámos hosszú sötétbarna tincsei voltak. Ő képes azt láttatni, vagy elhitetni az ellenfeleivel amit akar. Tizenöt éves létére elég érett, és erős lány. Megértette a helyzetemet, mert (Bárt ezt Evan nem említette) ők is a szeretteikért küzdöttek elszántan. Egymás vállán sírtunk, mikor elmeséltük egymásnak a történetünk. A nagynénjük nevelte fel őket, aki négy éve, mikor Cheri csak tizenegy volt támadta meg mindhármukat az utcán két rabló. Még mindig nem sikerült megtalálniuk a rablót, és a nagynénjüket az örömhozók által üzemelt házba küldték, és mindennap látogatták. 

Először irtóztam annak a gondolatára is, hogy anyuékat intézetbe küldöm, de azután mikor megláttam apát egy késsel a kezébe elgondolkodva, megváltozott a véleményem. Leo segített elszállítani őket abba a házba, és legalább most biztonságba vannak.  

Volt szerencsém találkozni még Azárral, és Dikével. Görögországból származnak, de nem testvérek. Csak nagyon szoros a kapcsolatuk baráti szinten. Azár látszólag nagyon komoly, de ha jobban megismered rájössz, hogy Dikével együtt nagyon bolondosok. Róluk egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy rablókat gyilkolnak meg. Pillanatok alatt feltudtak vidítani, nagyon viccesek. Gondolhatjátok Mason hogy szokott rajtuk nevetni, ha ő mindenen röhög. 

Visszatérve Azárra mint minden itteni srác ő is piszkosul izmos, bár nem nagydarab. Ő is nagyon magas. 

Fekete haja direkt kócosra lett beállítva, gyönyörű fekete tekintete olyan, mintha a vesédbe látna. Ha nem baráti körben van nagyon óvatos, és megfontolt. Az ő tehetsége a víz irányítása, ezért Leoval folyton "küzdenek", mert Leonak ugye a tűz a szakterülete. 

Diké külseje irigylésre méltóan gyönyörű, az egyetlen átlagos benne a termete. Rettentően csinos, hosszú fekete haját, amikor nem edz kiengedi, fekete szeme mindig barátságos, de mégis hivatalos. Egyszerre laza, és nőies. Mindig is pont ilyen akartam lenni. Nagyon kedvelem őt, és amikor egyszer konfliktusom volt kiállt mellettem. - Apropó, az egyik cicababa új örömhozó a konkurenciát látta bennem, mert odavan Evanért, és látta, hogy elég jóba vagyunk. Ezért el akart tiporni, és lealázni mindenki előtt, de Diké kiosztotta Alisont. (így hívjak a lányt) -  Szóval ő igazi barátnő. Képes dolgokat, vagy személyeket azzá változtatni amivé akarja, és ez nagyon hasznos, mert ha egy rablót megérint akár hangyává is tudja változtatni. Volt egyszer, hogy Azárt a szemünk előtt kis mamuttá (!!!) változtatta, és azzal indokolta, hogy azok már kihaltak. Nagyon sokat nevettem akkor. Persze ez a mamutfiúról nem volt elmondható.  

Ahogy halottam tőlük Görögországban éltek, és egy évig spéci fegyverek nélkül irtották a rablókat, aztán idejöttek, mert segítség kellett. 

Nos, ők az én barátaim, Jill. Leo, Evan, Cheri, Azár, és Diké. A többi örömhozó a házban, vagy kifejezetten nem kedveltek, vagy nem érdekeltem őket. Kezdetben nagyon zavart, hogy összesúgtak a hátam mögött, de Diké megtanított, hogy ne foglalkozzak velük. 

Nagyon keveset aludtam, olyan négy-öt órát ami engem nem zavart, ám barátaimat annál inkább. Volt hogy éppen felkeltem volna edzeni, mikor arra lettem figyelmes, hogy Azár Jillel és Leoval az oldalán berontanak a szobámba. Még is mit keresnek a házunkba?  A döbbenettől lefagytam, így reagálni sem volt időm amikor Azár rám vetette magát, így visszadöntve az ágyba. A hátamon ülve közölte velem a görög srác, hogy legalább hat óráig nem szál le rólam. Kénytelen voltam aludni, és még mindig Azár azzal fenyegetőzött, hogyha hatnál hamarabb itt talál rám ül.
Az edzés egyre jobban ment. Két perc alatt egyre több kört tudtam lefutni, a súlyzók súlyát napról napra egyre könnyebbnek éreztem, és az akadálypályán egyre kevesebbszer estem el.
Hamarosan Mr. Richard elkezdett harcolni tanítani. Az első órámra beült Evan, hogy nézze hogy haladok, és Mason is, hogy jót nevessen. Csak egy kicsit voltam lámpalázas.
A mozdulatokat amiket mutatott a tanárom körülbelül egy hónap alatt sikerült tökéletesen elsajátítanom.
A próbababák szívét már tökéletesen ki tudom tépni a helyéről, és rávettem Leot, hogy tanítson meg szaltózni. A puha gumitalajon ugrándoztunk. Megmutatta, hogy hogy lehet a legmagasabbra ugrani, először hátra, aztán előre, végül oldalra bukfencezni a levegőben.
Ma is úgy keltem, mint minden nap, és miután megbizonyosodtam róla, hogy Azár nem ül rajtam, felöltöztem a tornaruhámba. Az edzőterembe érve bemelegítésnek futottam pár kört, nyújtottam, és lerúgtam az akadálypályán pár bábu fejét. Mentem volna a súlyzókhoz, amikor a terem ajtaja hangosan kicsapódott, és majdnem az egész örömhozó társaság, ami nem kis létszámú rontott be nagy ricsajjal. Értetlenkedve néztem körbe, ugyanis a tömeg elején Evan sétált vigyorogva felém.
- Na most mi van?- érdeklődtem a kérdést Evannak szánva.
- Tudod, Mr. Richard azt állítja, hogy meglepően jól harcolsz. Nos, kiderítjük, hogy tényleg így van-e. Még régen ígértél nekem valamit.
Összeráncolt szemöldökkel töpengtem, majd mikor eszembe jutott elkerekedett a szemem. Kihívtam őt harcolni.
- Öööh.. Nem tudom, még nem- dadogtam össze vissza, mert az atlétája miatt kilátszott az a tömény izom, és ettől inába szállt a bátorságom.
- Talán csak nem félsz?- vonta fel a szemöldökét mosolyogva Evan - Meg is értem. Akkor tekinthetjük úgy, hogy győztem. Nem baj, kisember. Még gyakorolnod kell.
- Na, azt már nem!- mint mindig most is sikeresen felhergelt.
Átgondoltam az esélyeimet. Ő az egyik legerősebb örömhozó. Ha nem állok ki ellene, akkor gyávának, de ha kiállok és elbukok, akkor meg gyengének tűnök. Jobb a gyengébb mint a gyávább.
Ledobtam a melegítőfelsőmet az egyik székre, és kicsit megmozgattam a karizmaimat.
- Fly, nem muszáj kiállnod ellene. Nem gáz, ha visszalépsz- próbált lebeszélni Jill a küzdelemről.
- Már igent mondtam, úgyhogy mindegy- vontam meg hanyagul a vállam, mintha nem izgatna. Viszont barátnőm túl jól ismer, úgyhogy próbált lenyugtatni- És egyébként miért kell ennyi ember előtt lejáratnom magam?
- Mert valaki- nézett Cheri, (aki időközben megjelent Dikével és Azárral az oldalán), Masonre - nem tudta befogni azt a lepcses száját.
- Hát jó. Drukkoljatok- lélegeztem mélyeket, mert nagyon ideges voltam.
- Hajrá, hajrá!- ordítozta a görög srác engem biztatva- Már ráfér Evanre, hogy valaki elverje. Eddig senkinek sem sikerült.
- Kösz a biztatást.
Aztán betereltek minket a küzdőhelységbe, ami egy viszonylak kicsi szobának számított. Üvegfalak vették körül, hogy a kint ordítozók lássanak minket. Örültem volna ha nem néznék végig ahogy majd elbukok.
- Mehet Fly? - vigyorgott rám Evan.
- Naná- erőltettem mosolyt az arcomra.
A harc kezdetét jelző síp megszólalt mire rám ugrott. Én sikeresen eltértem előle. Gyorsan mozogtunk. Volt, hogy ő támadt és én kivédtem, és fordítva. Mikor megunta, hogy egymást riogatjuk elkezdtünk élesen harcolni. Hálás voltam neki, mert nem kímélt. Kaptam pár ütést, amitől elhomályosult a látásom, és én is vittem be a hasába pár fájdalmas rúgást. Mikor már kezdtem fáradni, a fiú rám vetette magát, és én nem tudtam kitérni előle. A szabály szerint az ellenfelet tíz másodpercig kel a földön tartani. Vergődtem párat, de Evan vasmarokkal tartott. A pulzusom az egekbe szökött, és egy pillanatig tényleg meg voltam óla győződve, hogy egy rabló ki akarja szívni belőlem az életet. Nem, nem lehet! Mi lesz anyáékkal? Az adrenalinszintem az egekbe szökött, és ez erőt adott arra, hogy az utolsó két másodpercben kiszabadítsam a bal karom, és hatalmasat húzzak be neki. Az erőm meglepte amivel legurítottam magamról, de a reflexe a régi maradt. Gyorsan talpra szökkent, mint én. Egy pillanat erejéig oldalra fordítottam a fejem, ahol Leot pillantottam meg. Túl jól ismert, tudta mire készülök.
- Gyerünk Madárka!- üvöltötte teli torkából.
Evan ökle gyorsan száguldott felém, ezért minden erőmet összeszedve felugrottam, és megfordulva a levegőbe közvetlenül a vetélytársam mögé kerültem. Mielőtt megfordult volna fellöktem, és ráültem. Hátracsavartam a karjait, és úgy vártam, hogy leteljen a tíz másodperc. Ő kapálódzott, de letelt.
Nyertem! Te jó ég! Nem hiszem el. És úgy látszik ezzel sokak így voltak, mert döbbent csend telepedett a teremre. Elsőként Jill kezdett el ujjongani, és ezt követte mindenki.
Lihegve rontottam ki a kis terem ajtaján, és a barátaim a nyakamba ugrottak, és a többi örömhozó is elképedve gratuláltak. Az ajtón kijött Evan egy monoklival a szeme alatt, és az arcáról nem dühöt, és irigységet olvastam le, hanem döbbenetet, és elismerést.
- Gratulálok! Szép volt- ölelt meg.
- Na ki a kis ember?- pislogtam fel rá halvány mosollyal az arcomon.
- Ki lát itt kis embert? Én egy veszélyes, és erős tiszteletbeli örömhozót látok.
Hálásan fúrtam bele a fejem a vállába.
- Egy pillanatra olyan volt mintha tényleg egy rablóval küzdöttem voln..- itt elakadtam.
- Cheri!- kiáltottam a lánynak, aki készségesen odajött- van valami köze neked annak, hogy rablónak képzeltem Evant?
- Hát öhmm. Dehogy is! Nézd, egy gólyacsibe!- kiáltott fel és elszaladt.
Hálás voltam neki.
- Nos, mivel legyőzted, az egyik legjobb emberemet késznek talállak arra, hogy holnap este már ne az örömhozókat püföld- ment el mellettem Mr. Richard, és már el is tűnt.
- Hogy mi?!- ment egy oktával följebb a hangom.

Ha már erre vállalkoztam, végigcsinálom!

4. fejezet

-Auch!- nyögtem fel sokadszorra, mert már megint elterültem a padlón. A zsémbes, de meglepően kemény edzőm mint mindig kifejezéstelen arccal bámult le rám.
- Megint győztem.
- Hát persze, hogy maga győzött, mivel ön sokkal erősebb.
- És miért vagyok sokkal erősebb? Talán azért mert én nem sietettem ezt a harcolósdit, amikor olyan gyenge vagyok, hogy egy rabló csukott szemmel, és fél kézzel elbánna velem? Akkor erősödj meg!
- És mégis mikor leszek erősebb arra, hogy harcoljak? - emeltem fel a hangom, ami Mr. Zsémbes úrnak nem tetszett.
- Velem ilyen hangnemben még egyszer nem beszélhetsz!
- Jól van, rendben. Elnézést - tettem fel védekezően a karjaimat.
- Tehát a kérdésedre a válasz. Akkor, ha olyan gyors leszel, hogy három és fél perc alatt futod le azon a pályán a tíz kört - mutatott a hatalmas futópályára, mire elkerekedett a szemem. - Ha  ezen az akadálypályán négy perc alatt végigmész. És ha azokat a súlyzókat felemeled egyszerre egy kézzel. Na akkor kezdhetünk el harcolni tanulni.
Pislogás nélkül meredtem rá.
- Lehet, hogy egy örömhozó ezeket megtudja csinálni, de én ember vagyok. Ezen az óriási pályán egy ember soha, de soha nem tudna futni olyan gyorsan, az akadálypálya írtó nehéz, és mégis mennyi súlyú az a súlyzó?
- Ha folyton arra hivatkozol, hogy ember vagy, akkor itt és most fejeztük be örökre az edzést.
Tehát folytatódott a kiképzésem. A megadott idő alatt két kört tudtam lefutni amire rémesen büszke voltam, de ez Mr. Richard-ról nem mondható el. A súlyzókhoz léptünk, és ott a legkisebb súlyt megtudtam tartani egy kézzel, de a következőt még két kézzel sem. Zsibbadt, és fáradt végtagokkal indultam el az akadálypályán.
Ahogy elindultam egy csúnya arcú bábu ugrott mellém,karja már lendült is. Reflexből elkaptam a fejem, csak az a baj, hogy rossz irányba, ezért a bábu telibe talált.
Fájdalmasan rogytam le a pályán, és halottam a hosszú sípolást ami azt lejezte, hogy vesztettem.
Halátékomban a lüktető fájdalommal újra elindultam. Fel voltam készülve arra, hogy a bábu balról felugrik, ám műanyag ellenfelem jobbról jelent meg és jól gyomorszájon rúgott.
Egy óra esések után fáradtan terültem szét egy matracon folyamatosan a testrészeimet fájlalva.
- Ez siralmas volt. Gyerünk talpra, még nem végeztünk. Újra csináld meg ezeket!- tapsolt arra invitálva, hogy felálljak.
- Most komolyan, nézzen rám! Izzadt vagyok, fájnak a végtagjaim, reggel óta edzünk. És ha feltűnt volna nem vagyok olyan erős mint az ön emberei, mivel én nem vagyok örömhozó!- nem is értem miért voltam ennyire kiborulva, talán csalódtam magamban, hogy gyengébb vagyok. Amint felfogtam, hogy hogy rákiabáltam Mr. Richardra elszégyelltem magam, és zavartan a sötétkék melegítőnadrágom szegélyét piszkáltam. Arra számítottam, hogy az edzőm majd leüvölti a fejem, vagy hazaküld, de sokkal rosszabb dolgot csinált.
- Szóval így gondolod? Hát persze, hogy így gondolod, nem is értem, hogy minek pazaroltam rád a drága időmet. Hisz te csak egy ember vagy! És mivel az vagy, és inkább kíméled az ízületeidet majd otthon fogsz ülni, és várod, hogy az embereim közül az egyik elkapja a szüleid rablójának a grabancát. És hogy eljön-e egyáltalán ez a nap? Lehet.
Azzal egy szempillantás alatt eltűnt a teremből.
Idegesen ugrottam talpra, amint a szavai eljutottak az agyamig. A conversem hangosan csattogott a parkettán, ahogy a kijárat felé siettem. Az ajtón kipillantva természetesen nem láttam meg Mr. Richardot.
Hogy én nem tudom befogni a számat! Annál rosszabbat mint, hogy ölbe tett kézzel várjam, hogy a szüleim akiket a világon a legjobban szeretek meggyógyuljanak.
Visszahuppantam a matracra, és összekulcsoltam a karomat a térdem körül, majd ráhajtottam a fejemet.
- Ne félj, visszajön- halottam magam mellől egy mély rekedtes hangot.
Ijedtemben összerezzentem, majd talpra ugrottam. A hang kiadója erre a cselekedetemre felkuncogott. Magas, izmos testalkatú, húszéves körüli férfi állt előttem egy tükörnek dőlve, ami miatt kettőt láttam belőle. Szőke tincsei a homlokába hullottak, a szemét nem láttam, mert pilóta fazonú napszemüveg takarta, pedig nem süt a nap még kint sem. Viszont jól látható volt, hogy rendkívül helyes a szórakozott illető.

- Igen? Nekem nem úgy tűnik- még mindig az arcát fürkésztem.
- Hát Mr. Kőpofa nem olyan aki egykönnyen feladja amit eltervezett- azzal ellökte magát a faltól, és előttem termett. Zavartan pislogtam, még nem igazán szoktam hozzá, hogy az emberek röpködnek előttem. A reakcióm miatt megint nevetni kezdett.
- Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki ehhez hasonló nevekkel illeti őt - mosolyodtam el halványan, ezt ő is utánozta.
- Szóval te vagy az ember aki harcolni akar. Eddig jól megy.
- Igen, ilyen poénokra van most szükségem! Feldobod a napom - forgattam meg a szemem.
- Tudom mi kell annak, akinek az egyes számú bábu tízből tíz alkalommal leteperi - vigyorgott önelégülten.
Erre már nem volt semmi frappáns válaszom, vagy legalábbis olyan mint az előbbi. Teljesen elpirultam, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenembe.
- Kedves idegen, még is mennyi ideje leskelődsz a teremben?- a kérdésemet figyelmen kívül hagyva tovább fecsegett.
- Egyébként egy embertől rosszabbat várt, pedig te még lány is vagy.
- Ti mind úgy tesztek mintha nem letettek volna egyszer emberek.
- Hú, hát az nagyon régen volt, amikor puhány emberke voltam.- angyalian mosolygott, de tudtam, hogy provokálni akar.
- Simán legyőznélek - szegtem fel az állam dacosan, mire kihívóan elmosolyodott. Bumm, egy pillanat alatt a földön feküdtem, és a csípőmön ült nevetve az akinek a nevét sem tudom. Olyan piros volt az arcom, hogy féltem felég.
- Én ebben erősen kételkedem - vigyorgott rendíthetetlenül.
- Úgy értettem, hogy amikor ember voltál - motyogtam még mindig irtózatosan zavarban.
- Hát drágám, arról, lecsúsztál.
- Nem vagyok a drágád, és még egyáltalán nem késtem el - erre ő felhúzta a fél szemöldökét, és féloldalasan elmosolyodott, ami valljuk be nagyon vonzó volt.
- Mire gondolsz?
- Ha leszállnál rólam elmondanám - löktem egyet a mellkasán, ő lehuppant mellém a matracra.
- Szóval, ha még egyáltalán hajlandó lenne szóba állni velem Mr. Richard, és folytathatnám az edzést,  megtanulnék verekedni kihívlak.
- Harcolni?- csillant fel a szeme.
- Igen.
- Rendben, kezet rá - nyújtotta a jobbját, amit én elfogadtam. Furcsa, de valahogy segített egy pillanatra elfejteni minden bajomat. Egész kellemes volt vele beszélgetni, ha nem éppen rajtam ült.
- Egyébként - szólalt meg - Nem is tudom a neved.
- Fly Turner. És a tiéd?
- Fura neved van. Az enyém Evan Smith.
Sokáig beszélgettünk és kezdtem megkedvelni Evant. Vicces, humoros, és nagyon egoista. Kiderült róla, hogy húszonnégyéves, és három éve küzd a rablók ellen. Van egy testvére, aki a teljes mása, Cheri csak tizenöt, de ő is azt csinálja amit a testvére. Kifejezte sajnálatát amiatt ami a szüleimmel történt.
Három óra múlva elment, én meg egyedül maradtam a gondolataimmal. Mr. Richard még mindig nem jött vissza, úgyhogy elkezdtem egyedül futni.
Lassan kocogtam, közben a szülinapom előtti estére gondoltam. Gondtalanul néztem a csillagokat. Mintha ezer éve lett volna, hogy volt arra időm és energiám, hogy a sötét égboltot tanulmányozzam. Leperget előttem a másnap, a szüleim lelkesedése, a buszozás, amiben az a fiú oly boldog volt, hogy boldogtalanná tett egy fiatal lányt. Talán ő volt az aki anyut és aput bántotta? A gondolatra forrón izzó gyűlölet töltötte be minden porcikámat. A Jillel és Leoval töltött óra, a szünetben a legnagyobb problémám az volt, hogy Adrient vajon érdeklem-e? Milyen boldog voltam amikor megérintett, már napok óta nem gondoltam rá. Aztán megérkeztünk a buliba, a rabló, és a macskák. Jill vallomása, Leo megjelenése az erkélyen. Anyáék...
Ez a ház, Mr. Richard szavai mielőtt kiviharzott a teremből.
Észre se vettem, de egyre gyorsabban kezdtem el futni, és a végén már szélsebesen vágtáztam. Pontosan nem tudom meddig robogtam a pályán körbe-körbe, de mire lenyugodtam lihegve pillantottam az karórámra már nyolc óra is elmúlt. Ledöbbentem, mert négy órája kezdtem el rohangálni. A pólóm újába töröltem vörös, és izzadságtól nedves arcomat.
- Tehát ezt úgy gondolom, hogy folytathatjuk az edzést. Holnap találkozunk.
A hang irányába fordultam, és megállapítottam, hogy Mr. Richard az íróasztalánál ült és fel sem nézett a lapjaiból, úgy beszélt hozzám.
- Köszönöm - mosolyodtam el halványan, de annál boldogabban.
Felkaptam a kis táskámat, és kisétáltam a házból. Az utcán ballagtam hazafelé, amikor egy épület előtt elhaladtam. Pontosabban egy szórakozó hely előtt ahol az üvegablakból láttam egy férfit, aki elbűvölő mosollyal beszélgetett egy lánnyal. Annyi idős lehetett mint én, visszafogottabb ruha volt rajta, leheletnyi sminkkel. Nem lett volna semmi gyanús a párban, ha a lány arcán nem ült volna annyira megbabonázott kifejezés. A férfi rabló volt.
Átkoztam magam, hogy nem vagyok erősebb és nem menthetem meg a naiv lányt. Vagyis harccal nem.
Berohantam a helységbe, és felkaptam egy poharat amiben savanyú szagú lötty volt. Szerencsémre reggel az egyik egyszínű ingemet vettem fel és lejjebb gomboltam, így elég mély dekoltázst alakítva magamnak. Iszonyúan kellemetlenül éreztem magam, ahogy az iszákos férfiak megbámultak, de igyekeztem kizárni mindent, azzal együtt, hogy a táncoló emberek összetaposnak. Amint a kiszemeltek közelébe kerültem, úgy csináltam mintha csak simán elakarnék mellettük menni és csak véletlenül ütköztem volna neki a srácnak, és véletlenül önteni magamra a papírpoharamban lötyögő folyadékot, és közben leplezni, hogy hányingerem van attól, hogy hozzáértem.
- Ú, bocsi. Véletlen volt - néztem végig magamon, és aztán csábosan rámosolyogtam arra a féregre, aki felháborítóan feltűnően bámult. A barna göndör hajú lányka összeráncolódott szemöldökkel, és kicsit dühösen meredt rám. Ha tudná, hogy éppen megmentem az életét!
A tekintetem visszatévedt a fiúra, és a fejemmel alig észrevehetően a lánymosdó felé böktem. Ő erre elvigyorodott és elindult.
Na, most legyek ügyes! A tömegben elindultam, és amikor láttam, hogy a rabló már a mosdónál járt, mire én villámgyorsan megfordultam, és a lány mellé ültem, aki elkeseredetten nézett maga elé.
- Na, mi van? Elriasztod tőlem az összes pasit, vagy minek ültél ide?
- Ide figyelj, kevés időnk van - pillantottam óvatosan a rablóra aki még mindig engem keresett a tömegben - Ez egy mocsok. Csak egy éjszakás kaland lennél neki. Azt ajánlom, hogy többé nem beszélj vele!
A lány felnézett rám, és már nem dühöt, hanem meglepettséget láttam a szemében.
- Honnan veszed?
- A barátnőmet is kihasználta.- hazudtam folyamatosan - Szerintem menj el, rád fog szállni!- sürgettem, mert már ide tartott.
- Oké. És köszönök mindent. - nézett hálásan a szemembe, és már ezért megérte.
Az üvegablakon keresztül néztem, ahogy beszáll egy taxiba. Készültem volna már menni, mire valaki elkapta a karomat, túlságosan is erősen. Szerencsére pulcsi is volt rajtam, de ez még nem nyugtatott meg.
- Elszalasztottad a vacsorám, ezért most velem jössz!-suttogta egy vészjósló hang a fülembe.
Elrángatott a rabló egészen a lánymosdóba, és ránk zárta az ajtót. Nekinyomott a fajnak, és megharapta a nyakam, mire fájdalmasan felüvöltöttem. Be voltam pánikolva és nem hagytam magamnak, hogy leblokkoljak. Erőt vettem magamon, és erőből ellöktem, és azzal együtt belerúgtam, de ő elkapta a lábam és én hátraestem. Felém hajolt, és már biztos voltam benne, hogy itt a vég, amikor a rabló kidülledt szemekkel oldalra esett pont mellém, és eltűnt. Csak a por maradt belőle.
Zilálva a megmentőmre néztem aki nem volt más, mint Evan.
- Vagy a főnök kirúgott és úgy döntöttél, hogy önálló életveszélyes küldetéseket teljesítesz, vagy egyszerűen piszkosul bátor, és őrült vagy - nyújtotta a karját, hogy felsegítsen.
- Kösz. - ragadtam meg a jobbját. Amikor a talpamra álltam szédülés kerített hatalmába. Pislogtam párat mire kitisztult a kép.
- Szóval?
- Csak segíteni akartam annak a lánynak. - magyarázkodtam.
- Láttam. A tervednek minden egyes mozzanatát. - mosolygott, és ő is követte a pasik példáját, és a dekoltázsomra pillantott.
Pír szökött az arcomra, és elfordulva a sráctól begomboltam az ingem, és a biztonság kedvéért a pulcsimat is becipzároztam.
Felajánlotta, hogy hazakísér. Egy ideig csendben sétáltunk, és figyeltem a fák lombjait amit fehér dér borított be.
- Egyébként- szólaltam meg sok idő múlva,  ami miatt berekedtem, ezért megköszörültem a torkom.- hogy intézted el a rablót?
Egy kicsit matatott a zsebében, aztán előhúzott egy hegyes kést. Az eleje nyílegyenes volt, A vége meg görbe lila színű.
- Direkt görbe. Azért, hogyha kitépnéd esetleg a szívét, vagy a veséjét, akkor jobban megragad - magyarázta, mire nekem enyhén szólva hányingerem lett, ezért Evan szokása szerint kiröhögött.
- És miért lila?
- Az rablóméreg. Eléggé legyengíti őket, és van, hogy bele is halnak.
- És hogy lesz valakiből rabló?
- Hm..- gondolkodott el- leginkább genetika. Egyszerűen egyik nap ember, másik nap rabló. De ha azt akarják, hogy valaki olyan legyen, mint ők elvégeznek valami szertartást, de ez nem gyakori.
- És az örömhozók? - érdeklődtem tovább, mert rájöttem, hogy olyan keveset tudok róluk.
- Nálunk is genetika.
Beszélgettünk még egy kicsit mire odaértünk a házunkhoz.
- Szép ház - nézett végig rajta.
- Köszi. Akkor én bementem - mutattam magam mögé. Léptem volna már be a kiskapun, amikor Evan megfogta a kezem.
- Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon bátor voltál. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy szembeszálltál ellene képzés nélkül - mosolyodott el halványan.
A szavai hallatán engem elöntött a büszkeség.
- Egyébként megköszöntem már, hogy megmentettél?
- Most már igen - nevetett fel.
Odamentem hozzá és megöleltem, ő egy pillanatra ledermedt, aztán visszaölelt jó szorosan.
- Köszönöm - suttogtam, aztán bementem a kapun.

Nem rész...

Kedves olvasók! 

Ez sajnos nem egy új rész lesz, inkább magyarázkodás. 

A suliba most nagyon sokat kell tanulnom, és

a hétvégén nem sok erőm, és 

ikhletem sincs az íráshoz.

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogyha esetleg sok

késéssel fognak megjelenni a fejezetek, 

de jobb mintha az erőltetett, és unalmas irományommal 

kínoználak titeket. 

Illetve a megtekintések száma elérte az ezret, (wow) 

ezért nagyon örülök ennek. 

Még egyszer sajnálom! 

Ölel: Emma