Sziasztok!
Bocsánat az újabb késésért,
többet már nem fogok csúszni.
Jó olvasást!
Ölel: Emma
2 Fejezet
A reakciómat várta, hogy megszólaljak. Nekem a félelemtől úgy elszorult a torkom, hogy ha beszélni is akartam volna, akkor sem jött volna ki egy hang se rajta.
Úgy látszott megunta, hogy lesokkolódva állok egy helyben, mert megragadta a karomat, és elkezdett húzni. Próbáltam elfutni, vagy kitépni magam a markából, de ő meglepően erősen tartott. Mindig ilyen erős volt?
Egy ideig mentünk amíg el nem értük a házukat. Behúzott az ajtón, egyenesen a szobájába. Ekkor elengedett, és kulcsra zárta az ajtót, én meg a szoba legtávolabbi sarkába húzottam minél messzebb tőle.
- Kérlek, Fly! Engedd hogy megmagyarázzam! Nem az aminek látszik - óvatosan felém lépett, szemei könyörögve kutatták értetlen tekintetemet. Remegő térdekkel hátráltam, de a falba ütköztem. Erőt vettem magamon, és lenyeltem a torkomban ragadt fojtogató gombócot.
- Miért tetted ezt? Mit csinált az a szerencsétlen ember, hogy... hogy... megölted?! Megölted! Te jó ég, gyilkos vagy! Én meg szerettelek, és te voltál a legjobb barátnőm! Ezért titkolóztál? Velem is végzel? Ó, Istenem, Jill!
A mondandóm végére patakokban folytak a könnyeim.
- Figyelj rám Fly! Soha, de soha nem bántanálak! És az amit most fogok mondani neked az a tiszta igazság! Elhiszem, hogy most a te szemedben egy szörnyeteg, gyilkos vagyok, de kérlek hidd el amit mondok! Kérlek! - minden mondatnál egyre közelebb jött hozzám, végül már könnyezve fogta a csuklómat.
Hosszú ideig könnyáztatta szemébe néztem, majd pillantásom a kezemre esett, amelyet kétségbeesetten szorongatott. A tőle kapott karkötőmet viseltem, a Bízz bennem felirattal. Egy nagyot sóhajtottam, majd még egyet, majd még egyet. Próbáltam lenyugtatni magam.
- Rendben - szólaltam meg remegő hanggal. Ő is követte a példám, vett egy nagy levegőt, majd belefogott különös történetébe.
- Gondolom hallottad a hírekben azt a sok öngyilkosságot. Én tudom, hogy miért van. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de így van. Három éve létre jött egy új faj. Erősek, gyorsak, szépek, ellenállhatatlanok, de nem a vért szívják, hanem az emberből az örömöt, a boldogságot, a szeretetet, és a reményt, őket úgy hívják, hogy a rablók. Emlékszel arra a mesére amit kicsi korunkban olvastak fel nekünk a szüleink? Az Örömhozókra? Ami benne volt minden igaz. Az örömhozók pedig majdnem olyan erősek mint a rablók, de van egy képességük is. Mindegyiknek más. És én örömhozó vagyok.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ha mások lennének a körülmények biztos elnevetném magam, és közölném Jillel, hogy "ez jó vicc volt".
- Aha. Igen. Mielőtt még mennél megmenteni a világot a gonosz rablóktól, ébreszt fel Csipkerózsikát, és kérdezd meg milyen altatót szed! Ma éjjel tuti nem fogok tudni aludni. Ezt tudod kinek add be!
Jillt megkerülve rohantam az ajtóhoz. Ő pillanatok alatt ott termett előttem, és karba tett kézzel állta el az utat az ajtónál.
- Engedj ki ebből az átkozott házból! - kiáltottam rá.
- Nézd, be tudom bizonyítani! - egy valami repült el a fejem mellett. Összerezzentem, és remegve konstatáltam, hogy Jill körül lebeg a levegőben. Most úgy dülledt ki a szemem, hogy féltem kiesik.
- Ez valami trükk! Nem hiszem el! - pedig kezdtem hinni, de úgy féltem, hogy nem akartam. Zihálva lélegeztem. - Akkor "lebegtesd meg" azt ott! - Mutattam az íróasztalra. Az meg megemelkedett. A rajta lévő ceruzák hangos csattanással értek földet. Lapok zizegése hallatszott, én meg az ajtóban álló lányt néztem meredten. - Akkor azt! - a foteljére mutattam, ami pillanatok alatt felröppent a levegőbe. - Azt! - Biccentettem az ágya felé. Egyre gyorsabb lett a lélegzésem, mert az ágy is ellenállt a gravitációnak.
- Hidd már el! Ez az igazság!
- Nem hiszek neked! - makacskodtam. Már alig kaptam levegőt.
- Jól van. Ezt már sokszor megkérdeztem! Láttam, hogy megérint az a rabló, tehát kiszívott valamennyit belőled. Mitől félsz a világon a legjobban? - nézte fürkészően az arcom.
Már majdnem unottan rávágtam, hogy a cápától, amikor megdermedtem. Félelem. Erről a szóról beugrott egy emlékkép.
- A macskától. - vontatott volt a hangom. És rájöttem, hogy rettegek a macskától. Pedig úgy rémlett eddig nem féltem tőle. Már nem bírtam tovább itt. Át kell gondolnom az egészet.
- Kérlek Jill! Engedj elmenni! Az esti eseményeket ígérem senkinek sem fogom elmesélni! Csak engedj el! - suttogásnál hangosabb hang nem jött ki a számon.
- Rendben. Elkísérlek. - fordította el a kulcsot a zárban.
- Ne! Egyedül akarok menni.
Jill kinyitotta az ajtón, és elkezdtem futni. Soha nem tudtam jól futni, de úgy éreztem, hogy most egy világbajnokot is lehagytam volna. Kirobogtam az ajtón, és hazafelé vettem az irányt még mindig futva, ami azért baj, mert elég messze lakunk egymástól. Nem akartam buszra szállni, és összetalálkozni egy rablóval. Te jó ég, miket gondolok! Nincsenek is olyanok, hogy rablók, örömhozók, vámpírok, esetleg boszorkák. De biztos ami biztos futottam hazáig. Otthon anyáék a nappaliban üldögéltek, és amikor megláttak mosollyal az arcukon fordultak felém, de amint meglátták a könnyáztatta arcom mindketten felpattantak. Mielőtt még megszólalhattak volna félig lihegve, félig sírva elkezdtem beszélni.
- Kérlek titeket ne faggatózzatok, és ne keressetek! A szobámba leszek. Jó éjt! - hadartam.
A szobámba érve kulcsra zártam az ajtóm, és épp azt tervezgettem, hogy lenyelem a kis fém darabkát, aminek segítségével ki tudnék menni az ajtómon.
Nem érdekelt, hogy izzadt vagyok, cigaretta, és szesz szagú, bedőltem az ágyamba. Behunytam a szemem.
Bevillant az, hogy a srác megérint, és Jill leteperi. A szobában repkedő tárgyak, és a macskák. Már a gondolatától, is borsódzik a hátam. Ez normális? Nem? Akkor meg mi van velem? Megőrültem? Jillnek igaza van? Tényleg léteznek azok amiket felsorolt? Na, most határozottan jó lenne, ha Csipkerózsika beugrana pár szem altatóval a kezében. Én is most aludni akarok olyan mélyen, hogy elfelejtsek mindent ami ezen a napon történt. Hát boldog születésnapot Fly! És a gondtalan édes öntudatlanságába estem.
###
Az utóbbi napjaimat gondolkozással töltöttem. Elhiggyem Jillnek amit állít a világról?
A szüleim rettenetesen aggódtak értem, és naponta egy tál levest tudnak lenyomni a torkomon. Nagyon fáj fájdalmat okozni nekik, és becsapni őket. Minden reggel felöltözöm és kilépek a házból. Megvárom amíg elmennek dolgozni, aztán visszamegyek a házba. Nem vagyok még képes Jillre nézni, mert kiakadok. A szülinapom utáni napon felhívott, én meg a falhoz csaptam szegény telefonomat. Ennek, bár nem tudom biztosan, de szerintem egy hete. Most is a házban ténfergek és a Leoval folytatott tegnapelőtti párbeszédem jár az eszembe:
A szobámban ültem, és a fejemet a térdemre hajtva az ágyneműmet tanulmányoztam. Valaki kopogott a teraszajtómon. Ijedtemben összerezzentem, és elkezdtem remegni.
- Hahó! Madárka! Tudom, hogy itt vagy. - verte az üveget. A hangja alapján is megismertem volna, de a megnevezésem miatt biztos voltam benne, hogy Leo az.
Kinyitottam az ajtót - Na jó, hogy kerülsz ide? Ez a második emelet, hogy tudtál felmá... Jesszus, mi történt az arcoddal? - kerekedett el a szemem. Az olajbarna arca egyik oldala teljesen felhorzsolódott, és a bal szeme be volt dagadva.
- Á semmiség. - legyintett. - Miért nem jöttél suliba? - hallgattam. Nem akartam beszámolni a történtekről neki. - Jill mindent elmesélt é...
- Tessék? - a hangom olyan magas volt, a döbbenettől, hogy csoda, hogy nem tört be az üvegablak. - Elmondta azt a mesés baromságot?
- Nem baromság. - mondta halk csendes hangon. - Én is olyan vagyok.
- Mi van? Itt mindenki megőrült?! - emelkedett a plafonig a szemöldököm. - Na jó! Menj innen! Menjetek a közelemből!
- Fly
- Most- üvöltöttem az arcába, majd rácsaptam az ajtót. Elfordultam, és az ajtónak dőltem. Kétségbeesetten próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem szabad sírnom. Visszafordultam de akkor már nem volt ott.
Az üres házban próbáltam lefoglalni, magam, ezért a nappaliban lévő könyvespolchoz mentem. Az ujjamat áthúztam a könyvek gerincén, majd ledermedtem. Úgy kaptam el a kezem a mesekönyvről, mintha megégetett volna. Anélkül, hogy tudatába lettem volna leemeltem a polcról, a kezeim között forgattam, majd leültem egy kanapéra. Szemeimmel csak úgy faltam a sorokat.
Örömhozók
Egyszer réges régen, élt egy palotában a királylány, az apjával együtt.
A királykisasszony beleszeretett egy vitézbe. Nézte, ahogy a nap megcsillan a délceg páncélján, a szeme mint a borostyán, a haja akár az éjszaka.
A férfi volt a legerősebb hetethét országon. Legyőzött már óriást, hétfejű sárkányt, boszorkányt, varázslót. Ő még a királynál is gazdagabb volt. Még király is lehetett volna, de neki nem erre fájt a foga. Mást akart elrabolni az udvarból.
Éjnek idején kopogtattak a királylány erkélyén. Gyönyörű lányka ébren volt, s kinyitotta az ajtót.
A délceg állott ott, és szónoklatot mondott.
- Édes királylány! A szívem, s lelkem tiéd. Gyere velem, fogd meg a kezem. Feleségem leszel, ha akarod, kedvesem!
A királyleány szíve megdobogott, majd kicsattant a boldogságtól. Mosolyogva fogta meg a vőlegénye kezét.
De, jaj! Minden boldogság eltűnt belőle. Lidérces emlékek kísérték. Félt mindentől, tárgytól embertől. Fűtől, fától, bokortól, égtől, faltól, tetőtől.
A férfi csak vészjóslóan kacagott. Most már ő volt boldog. Kiszippantotta belőle az örömöt, mert ő rabló volt. A nagyon erős, és gyors boldogság rablója.
Felszökkent, és ívesen, és sértetlenül ért földet a magas erkélyről.
A királylány összekuporodva, mint egy labda, ült remegve.
A király kikiáltotta, hogy annak adja a lányát, és az egész királyságát aki, kigyógyítja ebből a kórságból.
Sokan próbálkoztak, de mind hiába, nem gyógyult meg a király lánya.
Egyszer csak egy vándor legény, kinek a tarisznyájában kemény a kenyér, betoppant a palotába. Jól megnézte a királyságot magának, majd megakadt a szeme a vitézen. A legény tudta mi a baj a királylánynak. Hogyne tudta volna, mikor ő örömhozó volt. Ahhoz, hogy meggyógyítsa a szegény, remegő lánykát, le kellett győznie a rablóját. Eléje állott hát, és elkezdtek küzdeni. A rabló természetesen felismerte ősi ellenségét.
Sokáig küzdöttek egymással, és amikor már úgy tűnt, hogy a rabló fog nyerni, a legénynek eszébe jutott, hogy mennyi mindenkitől meg kell mentenie a páncélost. Erőre kapott, és egy végleges csapással legyőzte a rablót. Mindenki néma csendben volt.
Amikor éppen megragadták volna a vándor legényt, hogy börtönbe dobhassák, egy kis apród rohant le a lépcsőn azt kiabálva, hogy a királylány meggyógyult. Nagy örvendezés lett. A legény felfutott a királylányhoz, aki már abba hagyta a remegést, de még mindig komoran bámult maga elé.
A király búsan sóhajtott egyet. A vándor a király elé állt, és elkezdett beszélni.
- Uram királyom, én meg tudom gyógyítani őt, ha ő lesz a királylányom!
Majd odament a királyleányhoz, és megfogta apró, törékeny kezét. Melegség áradt végig bennük.
S a királylány szemébe visszatért a boldogság.
Összeházasodtak, és a vándor lett a király!
Bár senki sem tudja, de ő örömhozó volt, és ők még mindig léteznek, és vigyáznak ránk. De pszt!
Sokáig küzdöttek egymással, és amikor már úgy tűnt, hogy a rabló fog nyerni, a legénynek eszébe jutott, hogy mennyi mindenkitől meg kell mentenie a páncélost. Erőre kapott, és egy végleges csapással legyőzte a rablót. Mindenki néma csendben volt.
Amikor éppen megragadták volna a vándor legényt, hogy börtönbe dobhassák, egy kis apród rohant le a lépcsőn azt kiabálva, hogy a királylány meggyógyult. Nagy örvendezés lett. A legény felfutott a királylányhoz, aki már abba hagyta a remegést, de még mindig komoran bámult maga elé.
A király búsan sóhajtott egyet. A vándor a király elé állt, és elkezdett beszélni.
- Uram királyom, én meg tudom gyógyítani őt, ha ő lesz a királylányom!
Majd odament a királyleányhoz, és megfogta apró, törékeny kezét. Melegség áradt végig bennük.
S a királylány szemébe visszatért a boldogság.
Összeházasodtak, és a vándor lett a király!
Bár senki sem tudja, de ő örömhozó volt, és ők még mindig léteznek, és vigyáznak ránk. De pszt!
Ne mond el senkinek!
Vége!
Írta: Ismeretlen
Vajon ki írta? Tényleg igaz volna? Minden tény ezt igazolja: A férfi aki megérintette a karom, a hirtelen félelmem a macskák iránt, Jill vallomása, Leo hirtelen eltűnése az erkélyemről.
A mesében is a rabló az erkélyről ugrott le. Lehet, hogy Leo rabló? Dehogyis, akkor Jill tuti nem állna szóba vele. Miket gondolok! Nincsenek rablók, se örömhozók. De ha lennének az megmagyarázza a sok rettegést, és öngyilkosságot. DE NEM! NINCSENEK SE RABLÓK, SE ÖRÖMHOZÓK!
Te jó ég, megőrültem! Magammal vitázok.
A szoba végébe, jó messze tőlem, elhajítottam a könyvet, és felrohantam a szobámba. Teljesen össze voltam zavarodva.
Pár órával később különös zajokat hallottam. Lábdobogás, sikítás.Legszívesebben elbújtam volna a takaróm alá mint régen ha féltem. De most nem fogok! Vagy igen. Nem akkor sem! Oké, délután 3:22. Anyáék még dolgoznak. Megfogtam, egy jó nehéz tárgyat, amivel akár meg is védhetem magam, ami egy kis kupa volt. Nagyon lassan, és halkan lelopóztam. Az a látvány ami lent fogadott megdöbbentett. Anya a nappali közepén ült összegömbölyödve, mint a mesében a királylány, és apa ugyanígy tett, csak a konyhapadlón. Elkerekedett szemekkel, a bőgés szélén állva álltam a lépcső alján. Lassan óvatosan odamentem anyához, és reszkető hangon megszólaltam.
- Anyuci? - kinyitotta a szemét, és figyeltem a rettegéstől eltorzult arcát.
Egy hatalmas vérfagyasztó sikolyt hallatott, amitől már sírtam. Még egy sikoly, aztán még egy, de ezt már apukám adta ki.
Elkezdtem hátrálni, de valamibe megbotlottam. Fájdalmasan felnyögtem, és felkönyököltem. Az örömhozók volt az amit a lábamnál találtam. Most már hittem Jillnek. Léteznek, az örömhozók léteznek, tehát Jill is az. Ő megtudja gyógyítani őket.
Lélekszakadva rohantam a szobámba a telefonomért, de csak a darabjait találtam. Hát persze! Én hülye eltörtem! Eszembe jutott, hogy van egy vezetékes telefon az előszobában. Szerencsére tudtam fejből Jill telefonszámát, és már futottam is le. Kezdek nagyon belejönni a futásba. Felkaptam a kagylót, és imádkoztam, hogy Jill be legyen kapcsolva. Kicsöngött. Ez az!
- Haló, ki az? - szólt bele egy idő után Jill hangja.
- Istenem Jill! - sírtam bele a telefonba.
- Fly? Úristen! Mi történt?
- Anya, és apa! Hiszek neked. Ne haragudj, hogy eddig nem hittem! Segítened kell! Gyere hozzánk!
- Persze! Azonnal megyek! - Azzal letette a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése